2012. május 21., hétfő

Piros pünkösd napján.



Piros pünkösd napján.

Hajnalhasadáskor
Kinyílott a rózsa,
Pacsirtaszóláskor
Szakasztottam róla.

Százszor megcsókolom,
Ezerszer megáldom...
Hófehér tubicza,
Légy az én postásom!

Vidd el, galamb, vidd el
A Balog partjára,
Édes jó anyámnak
Tedd az ablakába!

Szivrepesve várlak,
Számlálom az órát -
Tudom, ő is majd küld
Egy pünkösdi rózsát.

(forrás : MEK)

2012. május 16., szerda

Gárdonyi Géza: Guggon-ülő ipomoea



Gárdonyi Géza: Guggon-ülő ipomoea



Az ipomoea, - vagy ahogy én jobban szeretem nevezni a magunk nyelvén: hajnalka, - gondolom, hogy a virágkertészeknek nem valami kedvelt virága. A nagy pompa-kertekben legalább amerre én jártam, (Magyarországon kivül napnyugat felé Párisig, és délnek Palermóig,) seholse láttam. Vélném hát, hogy csak kis házikertekben ültetgetik.

Nekem mindig volt. A ritka fajták lassankint kivesztek, de a közepes virágu ősrégi kék-kelyhü, magátul kelt ki minden évben, ahova a magja lepereg.

Egyszer lugast próbáltam befuttatni vele, debizony gyéren zöldített, s a virágait is keveslettem. Azóta csak egy-egy szál van a kertemben. Május vége felé mikor jelentkezik, melléje tüzök egy olasznád-, vagy bambuszpálcát, két-három méternyi magasat, - és mind fagyig gyönyörködöm finom kis kék pohárkáiban.

Dehát kevés a virága, ritkás.

Az udvaromban áll egy kőváza, egy fiatal szomorú-nyirfának a közelében. Múzát szoktam beleültetni, vagy jupkát, vagy dracénát. Az idén azonban nem volt múzám, a jupkának is alkalmasabb helyet találtam, - a változatosság kertben különös kedves a szemnek. Hát a nagy kőkehely még junius elején is üresen állt.

Egyszer hogy a szanaszét előbujt hajnalkákra fordult a figyelmem, arra gondolok, hogy ha hajnalkát ültetnék a kőkehelybe, a kertészek ugyan megmosolyognák, de ha négy-öt tő hajnalka egymásba fonódik, bizonyára sűrűbb a virága, - nem lehet az csúnya.

Megtöltöm a kelyhet jó laza fekete földdel és ásóra veszek öt tő hajnalkát. Helyezem egyenkint a kőkehelybe, arányos távolságba egymástól. Középre meg letűzök egy méternyi vékony bambuszpálcikát.

Az öt hajnalka fonulásnak indul. Egyik-másik ráigazodik magától a pálcikára, megint másikat magam igazítok reá.

A pálcát persze gyorsan meghaladják a hajnalkák és keresik aztán hova fonódhatnának feljebb is? De nincs ám feljebb. Hát csak fonulnak egymásra. Tiz-tizenkét szálban is tekerednek egyik a másikra ujjnyi vastag egyre növő fonadékban. A pálcát elhagyott fonadék hajlik először északnak, a ház meleg fala felé, aztán napnyugatnak, délnek, még keletnek is, egyre lejebb és lejebb hajolva a maga sulyától. Mikor már félméternyinél is hosszabban lóg így a fonat, vissza igazítom a végét a pálcához. Karika-alakún. S persze nagy kedvvel fonul ujra fel a már odatekeredett fonadékon ismét.

De megint meghaladja a pálcát, megint keresi: hova mehetne feljebb? A következmény az, hogy megint hajlik a tulja, s megint visszakerül karikában a pálcára.

Közben persze megindult a virágzása. Eleinte ritkásan, de egyre sürübben. A kék pohárkák mindig kifelé fordulnak, különösen a felső részén a hajlatnak. A leveleket szinte takarja a virág. A guggonülésre kényszerített ipomea ilyeténképpen szinte más növénynek tetszik első tekintetre, vagy távolacskán.

Ha alkalmam volna, hogy szines fényképet közöljek erről a kék virágbokorról, bizonyára nem mosolyognának meg a kertészek. Az idén ez a bokor a kertemnek a gyönyörüsége. A nyirfa árnyékában délig is nyitva vannak az ultramarin pompáit szinelő bájos virágkelyhecskék. Borult vagy essős időben meg napestig kéklenek.

A kertészet művészete is próbálgatás és próbálgatás.

A hóvirág (Zelk Zoltán meséje nyomán)


A hóvirág (Zelk Zoltán meséje nyomán)

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
– Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
– Miért mosolyogsz?
– Nem a szellő hív játszani?
Erre elnevette magát a füvecske.
– Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
A másik fűszál csak most tért magához.
– Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
– Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
– Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.
– Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
– Meg kell keresnünk a módját!
– De hogyan?
Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
– Én már kitaláltam!
Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
– Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.
– Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
– Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?
A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
– Ki az, mi az?!
– Fűszálacska! – volt a válasz.
Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
– Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
– Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.
Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
– Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
– Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
– Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
– És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

Mentovics Éva: A kiskacsa és a pillangó barátsága



Klotild, a kacsamama egy napon elhatározta, hogy elvezeti gyermekeit a közeli tóhoz, és beavatja őket az úszás rejtelmeibe.
– No, ide is érkeztünk – mutatott körbe lelkesen.
– Látjátok ezt a csodálatos tavat? Nincs is annál jobb dolog a világon, mint megmártózni a hűs habok között – lelkendezett vidáman.
Az egyik kiskacsa odatotyogott a vízhez, majd óvatosan beledugta a lábát.
– Még hogy víz? Csak nem azt akarod mondani, hogy ebbe még bele is kell mennünk? Fúj! A múltkor is alig tudtam bemenekülni az ólba, amikor eleredt az eső. Csurom víz lett tőle a tollacskám. Mondhatom, nem volt túl kellemes. Én aztán biztos, hogy nem megyek bele. Még hogy hűs habok… és abban még meg is mártózni? Brrrrr… – háborgott morcosan.
– De hát Tóbiás! Milyen kacsa az, amelyik nem tud úszni? Olyan, mintha egy sas nem tudna repülni – győzködte lelkesen a mamája.
– Jaj, jaj, jaj… segítség, segítség, sas! – kiabálták rémülten a kiskacsák, és már szaladtak is a mamájuk szárnyai alá.
– Ó jaj… ne haragudjatok, nagyon rossz példát mondtam. Szerencsére nincs itt semmiféle sas. Bújjatok csak elő nyugodtan – nyugtatgatta a gyermekeit.
– De hát milyen szégyen lenne egy kacsának, ha nem tudna úszni?
– Nem bánom. Inkább szégyenkezem, de én abba a vizes micsodába még a lábamat se lógatom bele – szipogott durcásan Tóbiás.
– Jól van, no. Ne pityeregj! Ha nem szeretnél, akkor ne gyere. De el ne mozdulj innen, a partról! Ha meg netán meggondolnád magadat, csak szólj, azonnal érted jövök – cirógatta meg szárnya végével Klotild a makacs kiskacsát.
Tóbiás szomorkásan sétálgatott a part közelében.
– Elég unalmas itt egyedül. Senki sem játszik velem, pedig olyan jó lenne egy kicsit fogócskázni! – motyogta félhangosan.
– Ez meg mi? – pillantott a közelben lévő fűzfa törzsére.
– Meg kellene kóstolni. Biztosan finom lehet – hápogta, és már nyújtotta is érte a csőrét, hogy felcsippentse.
– Jaj, ne egyél meg, kedves Tóbiás! – hallatszott egy halk kis hangocska.
– Beszélő ennivaló? Na, ilyent se láttam még – pislogott meglepetten.
– Ha nem eszel meg, szívesen leszek a barátod. Akkor majd nem kell egyedül unatkoznod. Fogócskázhatunk, és akár bújócskázhatunk is együtt – könyörgött megszeppenve az a kis színes, szőrös valami.
– Ezt ugye nem gondoltad komolyan? Hogyan tudnánk mi fogócskázni?
– Igazad van. Most tényleg nem tudnánk, de ha várnál rám néhány napot… Hidd el nekem, akkor már nagyon sokat tudunk együtt játszani – kérlelte szívhez szólóan a kis hernyó.
– Na jól van. Azt ugyan én sem tudom, hogy miért, de hiszek neked. De addig is mit csináljak? Annyira unatkozom így, egyedül.
– Azt hiszem, igaza van anyukádnak. Az egész baromfiudvar kinevetne, ha nem tanulnál meg úszni. Hidd el, az úszást legalább olyan jó mókának fogod találni, mint a fogócskázást. És ne feledd, néhány nap múlva találkozunk. – Szerinted is olyan nevetséges egy úszni nem tudó kacsa? Na jó, akkor kipróbálom. De ha becsaptál, akkor visszajövök, és bekaplak.
Azzal letotyogott a vízpartra, és zsupsz… beletoccsant a tóba.
– Nahát! Ez nem is olyan rossz dolog. Sőt, egyenesen szuper. Anya, anya, úszok, úszok! – hápogta hangosan.
– Ugye mondtam én neked, hogy nincs is az úszásnál remekebb dolog a világon – mosolygott vidáman Klotild mama.
Ettől kezdve a kiskacsák naponta többször is elsétáltak a tóhoz. Tóbiás annyira belefeledkezett az úszásba, hogy eszébe sem jutott a kis hernyó ígérete.
Egy napon, amikor szintén a tóhoz tartottak, ismerős hangra lett figyelmes.


– Tóbiás! Tóbiás! Fogócskázol velem? – kérdezte valaki.
A kiskacsa a hang irányába fordult, ám ott csak egy csodálatos színekben pompázó pillangót látott.
– Megígértem, hogy leszek a játszópajtásod, emlékszel? – kérdezte a kis lepke.
– Nahát! Te vagy az? Ezt meg hogyan csináltad? Amikor a fűzfánál találkoztunk, valamilyen szőrös öltözéket viseltél, és szárnyaid sem voltak – álmélkodott a kiskacsa.
– Ezen nincs mit csodálkozni. Akkor hernyó voltam, azután bebábozódtam, néhány nap múlva levetettem a bábruhámat, és most itt vagyok. Nem is értem, hogy mit találsz ezen olyan furcsának, hiszen úgy tudom, hogy te meg nem is olyan régen még csak egy tojás voltál.
– Látod, erre nem is gondoltam – kacagott önfeledten a kiskacsa.
– Igazából neked köszönhetem, hogy megtanultam úszni. De most, hogy itt vagy, akár fogócskázhatnánk is egyet.
– Igazán remek ötlet – szólt a kis pillangó, és csalogatóan lebbentette meg a szárnyait Tóbiás felé.
Ettől a naptól kezdve a kiskacsa és a pillangó elválaszthatatlan barátok lettek. Vidáman kergetőztek és bújócskáztak a színpompás vadvirágokkal tarkított mezőn és a mézillatú, hófehér, fodros ruhába öltözött bodzabokrok tövénél. Persze azért Tóbiás gyakran útba ejtette a szélben fodrozódó tavat, ahol pihenésképpen úszott néhány kört a családjával.

Devecsery László: Katica Kata



Devecsery László: Katica Kata


Katica Kata a ribizli egyik levelén lakott. A felső ág negyedik levelét szerette a legjobban. Napsütésben ─ ha nem volt semmi dolga ─ mindig ott napozott. Amikor esett az eső, a levél aljára húzódott.
Hárman voltak testvérek: Kata, Évi és Lali. Kata volt a legidősebb, s nagyon büszke a négy pettyére. Évi egypettyes, Lali kétpettyes… Ne gondoljátok ám. hogy a katicák mindjárt hét pettyel jönnek a világra! Úgy kapják a pettyeiket, akár a katonák a csillagokat. Szorgalmasan dolgozni kell érte: el kell pusztítani a levelek apró élősködőit, segíteni kell a gyümölcsösben, s ha egész évben becsülettel dolgoztak, akkor kapnak egy-egy pettyet.
Katica Kata tegnap, amikor elrepült a diófa mellett, furcsa beszélgetést hallott. A füstifecske családot meglátogatta városi rokonuk, a molnárfecske. Emeletes házakról, autókról, szökőkutakról, csodálatos fényekről, nagy folyóvizekről mesélt a vendég. Kata elcsodálkozott, s elhatározta: elmegy a városba.
Korán reggel megszólalt a dongó-csengő-óra, ébresztőt zümmögött a lánynak.
Mielőtt Kata elindul, gyorsan elmesélem, milyen különleges szerkezet ez a dongó-csengő-óra.: mákgubó a külseje, rajta egy ajtó, benne a dongó, aki egy lassan forgó szélkeréken üldögél. A kerék alatti lyukakon fúj be a szellő, s ahogy forog körbe, egyszer csak a csápjával hozzáér az időpálcikához, s akkor aztán dongani és bongani kezd, amíg Kata fel nem ébred. Dongó Tóni csorgatott mézet kap cserébe a szolgálataiért, amit Katica a méhektől vásárol, s Tóni legközelebb is szívesen jön ébresztőórának.
Szavamat ne felejtsem: Katica Kata útra kelt. Repült, repült, repült. Amikor elfáradt, megpihent az útszéli jegenyén. Rövid pihenő után haladt tovább. Mintha ködbe került volna. Trüsszögni és prüsszögni kezdett. Majdnem nekiütközött egy toronynak, s ekkor vette észre, hogy valami furcsa gyárkéményrengetegből száll felfelé az a ködfüst, akarom mondani: a füstköd. Örült, mikor távolabb kerülhetett.
Az a valami, amire letelepedett, hamarosan meglendült alatta. Azt hitte, megsüketül, s hozzá még le is zuhan. A harangozás ─ szerencsére ─ hamarosan abbamaradt. Szédelegve repült tovább. Később lepillantott:
– Micsoda fura áradat! Füstölnek, zörögnek, morognak, tülkölnek. Levegőt is alig kapni tőlük.
Autót a faluban is látott, de ennyit! Végre valami zöldet pillantott meg. Odaszállt. Az erkélyládában virágok, s csodák csodája az egyik levélen egy katicát pillantott meg. Csodálkozva pillantottak egymásra. Kata törte meg a csendet:
– Szia! Engem Katica Katának hívnak.
– Szia! Az én nevem Katica Karcsi! Ne haragudj, de egy kicsit szédülök. A testvéreim is így haltak meg: elszédültek és lezuhantak.
– Ezen egyáltalán nem csodálkozom. Azt mondom, gyere velem! Ahol én élek, ott mindig tiszta, friss a levegő, s táplálék is van elég!
– Nem bánom, menjünk!
Óvatosan, magasabban repülve keltek útra. Hamarosan meg is érkeztek. Újabb lakója lett a ribizlibokornak.
S azóta biztosan boldog hétpettyes katicabogár Kata és Karcsi…

Lázár Ervin: Szabad-e gólyát lőni?



Lázár Ervin: Szabad-e gólyát lőni?


Megindultunk lefelé a szurdékon, elhagytuk a gyurgyókák tanyáját, a völgyből idelátszott a fűztelep, a nádas, a marhalegelő gémeskútja, s az egészet, mint egy kifényesített, csillogó keret, ölelte körül a folyó. Öregapó hunyorogva nézett szét a kedves tájon, s botjával körülmutatott. – Látjátok, egyre kevesebb az ilyen háborítatlan, békés vidék. Azért fogynak a madarak. Mert nem szeretik a zajt, a háborgatást. Akárcsak a magamfajta ember. Uhu, parlagi sas … van annak már öt éve is, hogy utoljára láttam parlagi sast – már szinte csak magának beszélt –, sólymot, császármadarat… Nem tehetek róla, ezeket jobban szeretem.
– Melyikeket? – kérdezte suttogva Jozsó.
– Mert nem minden madár irtózik ám a zajtól, háborgatástól. A civilizációtól. Nézzétek, a feketerigó már beköltözött a városokba. Legtöbbje már el se megy télen, pedig a feketerigó eredetileg vándormadár. Vagy itt van a balkáni gerle. Fiatalkoromban egyet se láttam, most meg egyre több lesz belőlük. De amelyik nem tud alkalmazkodni… amelyiknek csend kell, amelyik nem tudja elviselni… – Legyintett. – Fogynak, egyre fogynak. Még a gólyák is fogynak. Pedig nekik az embertől nincs mit félniök. Ki merné bántani a gólyát? Hiszen ha a kéményre fészkelt, boldogan kiáltott fel a gazda: „Megjött a szerencsém!” S hány kéményre rakott kocsikereket láttam már. Gólyahívogatónak teszik oda az emberek, arra könnyebben építhet fészket. Kell a madár az embernek. Még annak is, aki nem tud róla. Emlékszem arra a szegény tudósra is, aki külön engedéllyel jött erre a vidékre, hogy gólyát lőjön a múzeumnak. Na, azt a ribilliót! Kaszával, kapával mentek rá az emberek. Alig tudott kimagyarázkodni. Nem bántották, de nem bocsátottak meg neki soha, máig is emlegetik a „ronda szakállast, aki gólyát lőtt”. Pedig biztos, ő maga sem szívesen lőtte le azt a gólyát.
– Öregapó, miért szeretik annyira az emberek a gólyát?
– Mert szükségük van rá, mert házuk népéhez tartozónak érzik. Mint ahogy oda is tartozik.
Jozsó felkiáltott:
– Ott egy gólya!
A nádas fölött jó messze repült egy nagy madár. A színét nem lehetett látni, de tényleg olyan gólyaforma volt.
– Nem gólya az. Gém – mondta Gyuszkó.
– Honnan tudod? – kérdezte Öregapó.
– Nem tudom – mondta Gyuszkó –, de nem gólya.
– Jól látod – bólintott Öregapó. – Szürkegém. A gólya mindig nyújtott nyakkal repül, a gémé meg S alakban meghajlik. Erről lehet őket megkülönböztetni még ilyen messziről is.
Lent a lápon bíbiceket kerestünk. Nemrég még tele volt velük a rét. De most alig-alig láttunk egyet-egyet.
– Hová lettek vajon?
– A fiatalok ilyenkor már elköltöznek. Csak az öregek maradnak.
– Kár, hogy nem láthatod őket – mondta Jozsónak Gyuszkó –, micsoda röpködést csaptak itt tavasszal!

(Lázár Ervin: Öregapó madarai című könyvből)

(szürke gém)

Móra Ferenc: A radnóti fecskék




Móra Ferenc: A radnóti fecskék

A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
– Jönnek a fecskék, jönnek!

Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
– Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.
– Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
Csakugyan hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket, kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak kelnek az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:
– Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba, Czakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:
– Jobb lesz nekünk elbújdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az Isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.


Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:
– Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
– Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? – ezt kérdezték az öregek.
– Itt, itt, itt, jó lesz itt! – felelték vissza a fiatalok.
Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.
– Elmennek, elmennek! – ijedeztek a radnótiak.
Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
– Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! – röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
– Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
– Ficseri, van elé-é-é-ég!
– Add errébb, csicseri!
– Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
– Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:

Adjon Isten, fittyfiritty,
Szép jó éjszakát,
Virrassza ránk, fittyfiritty,
Rózsás hajnalát.

Mester Györgyi: A pillangófa




Mester Györgyi: A pillangófa

A kis vadcseresznye igazán véletlenül, afféle „talált gyerekként” került az erdőbe.
Élete kezdetén, egy öreg gyümölcsfa alatt lelt rá a nagy étvágyú seregély. A fűben szanaszéjjel heverő, utolsó, elfonnyadt szemek közül csippentette fel a csőrébe, s röpült vele a magas égbe, majd leszállt az erdőnek egy bokros részén, hogy avatatlan szemek elől rejtve, nyugodtan csemegézhessen belőle. Csipegette, vagdosta a csőrével, majd amikor már nem talált rajta ennivalót, otthagyta, és továbbállt.
A következő napokban a júniusi eső alaposan megáztatta a talajt, s az immár lecsupaszított magocska beágyazódott az erdő földjébe. Telt-múlt az idő, s a borsónyi kis mag megrepedt, apró hajszálgyökerei maguknak utat keresve fúródtak a porhanyós talajba. A gyökerek lefelé törekedtek, mintha látogatást akarnának tenni az anyaföld mélyében, a vékonyka zöld szár pedig fölfelé, a világosság felé húzódzkodott. Eleinte vaskosabbak voltak nála még a gaz s az erdei gyomok szárai is, azután lassan megerősödött. Törzse előbb hajlékony botocskához, majd seprűnyélhez vált hasonlatossá, később gyermekkar vastagságúra hízott. Sudár, egyenes tartása lett, de semmi több. Csenevész törzsével, összevissza nyújtózkodó barna ágacskáival senki sem vette komolyan. Igazán fel sem tűnt az ember magasságú gazban, s amikor még ki is levelesedett, teljesen beleolvadt a környezetébe. Szégyenkezett miatta eleget. Színtelen kis jöttmentnek érezte magát, akit éppen csak megtűrnek a nagyok, és attól félt, talán nem is nő tovább. Főként attól tartott, hogy soha, semmivel sem fog kitűnni az erdő aljnövényzetéből, a cserjék áthatolhatatlannak tűnő, zöld paravánt alkotó sűrűjéből. Szomorú kis életébe csupán a szomjoltó, langy tavaszi esők, a nyári szél tikkadtságot hozó forrósága s az őszi dér hoztak némi változatosságot, na meg az első hó bársonyosan puha érintése, mely habkönnyű fehér palástként borult gyönge vállaira. Még a rovarok is elkerülték. Az éltető napfény csak akkor jutott el hozzá, amikor ősszel lehullott az őt körülvevő, hatalmas felkiáltójelként fölébe magasodó gyertyánok és bükkök lombja, vagy ha a viharos szél megtáncoltatta, kedvére hajlítgatta a szálas faóriások koronáját.
Csendben, esemény nélkül teltek a napjai, szelek szárnyán, gyorsan röpült az idő. Nem sok minden változott a környezetében. Az idő múlását csupán azon érzékelte, hogy egyszer kibújtak a zöld levelei, azután meg mind lehullottak. Nagy ritkán kidőlt egy-egy öreg fa, vagy új madárcsalád fészkelt a vastagabb ágakra, s ez így ment évről évre.
Egy tavaszon azonban, amikor a természet is még csak ébredőben volt, váratlanul új érzések kerítették hatalmukba. Az első napsugarak, mint ilyenkor mindig, jólesőn melengették ágait, rajtuk azonban, a szokásos, hosszúkás levélrügyek mellett, kis göböcskék kezdtek kinőni. Először azt hitte, valamiféle kór támadta meg, de fájdalmat nem érzett, a levelei ugyanúgy zöldültek, mint korábban, s a gyökerei sem lazultak meg, sőt, talán még jobban kapaszkodtak, szilárdan kötötték őt a földhöz.
A kis képződmények egyszer csak hasadozni kezdtek. Sajnálta, mert már elfogadta a létüket, hozzászokott a látványhoz, amitől egy kicsit végre ő is más lett. Most azonban úgy tűnt, kifakulnak, elhalnak, majd lehullanak, hogy részévé váljanak az erdő humuszos talajának. Már előre félt attól, hogy megint ugyanolyan jellegtelen lesz, mint azelőtt volt. Nehezen, de próbálta elfogadni az elfogadhatatlant.
A nagy, tüzes golyóbis napról napra melegebben sütött, beköszöntött az igazi tavasz. Egy reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott körülötte. Mintha megint leesett volna a hó. De az nem lehet, ilyen meleg hajnalokon már nem szokott hó esni, legfeljebb eső! Akkor pedig valamiféle hófehér lepkeraj pihenhetett meg ágaimon – gondolta –, bár a szárnyukat egyáltalában nem rezegtették, és amikor próbaképpen egy kicsit megrázkódott, egyetlen egy se rebbent fel közülük. A fehér pillangóhadat jobban szemügyre véve észrevette, van közöttük, amelyik még csak félig bújt ki a gubójából. Az meg hogy lehet? Ilyet se látott még, amióta világ a világ! Hirtelen ráismert az előző nap még csak hasadozó, zöld kis gömböcskére, vagyis hogy abból is félig kibújt egy pillangó. De hiszen akkor ő pillangófa!
Miközben ezen morfondírozott, zümmögő hang hallatszott, és egy sárga csíkos, pihén pihés kis rovar telepedett a fehér pillére.
– Nem mész onnan – rivallt rá –, hagyd békén az én pillangóimat!
– Micsodáidat?! – ámult el a méhecske. Aztán hirtelen rájött. – Te buta kis vadcseresznyefa! Nincs neked pillangód egy se, de csodaszépen kivirágoztál. Biztosan ezek az első virágaid, azért nem ismerted fel őket. Légy büszke magadra, te vagy itt a legszebb!
A kis vadcseresznyefát kimondhatatlanul jó érzés töltötte el. Megdicsérték, szépnek tartják, talán mégsem olyan haszontalan jószág ő! A nap folyamán egyre több méhecske dongta körül, és ő boldogan tárta ki előttük virágai kelyhét, s csak adakozott, adakozott. A körülötte lévő hatalmas, öreg fák is mintha meghajtották volna felé a koronájukat, elismerésük jeléül, s a játékos kedvű szél is azt susogta a fülébe: nagyra nőj, kicsi fácska, te vagy itt a legszebb!
Mire az üde tavaszt felváltotta a meleg nyár, a kis fa hófehér virágai helyén piros, később feketébe hajló apró cseresznyeszemek jelentek meg. Többé magányos sem volt. Látogatták a madarak, s az erdő apró rágcsálói is bele-belekóstoltak a földre hullott keserédes csemegébe. Színes bogyóival a zöld paraván élő dísze lett a kis fa.
Beköszöntött az ősz, és tarka-barka, sárgáspirosan zöldesbarna leveleivel ő megint csak felhívta magára a figyelmet. A tél múltával aztán alig győzte kivárni, hogy újra csókot leheljen ágaira az első tavaszi nap, virágot bonthasson, s a bolondos szél erdőszerte hírül adja: kivirágzott a kis vadcseresznyefa, és már megint ő a legszebb…

2012. május 15., kedd

Naptárok kóddal - Téli - Karácsonyi

Naptárok kóddal - Téli - Karácsonyi


<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/winter1.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>



<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/winter2.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>


<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/winter5.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>


<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/christmas13.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>

<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/christmas14.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>



<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/christmas15.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>

<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/christmas3.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>

<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/christmas5.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>

<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/christmas8.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>


<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/christmas9.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>


<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/christmas11.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>


<iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/calendar/christmas12.htm" width="120" height="160" scrolling="no" frameborder=0></iframe>


Naptárok kóddal + Órák

Naptárok kóddal - Tavaszi +órával


<iframe allowtransparency="true" src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock34.htm" width="155" height="190" MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe>

A számok fehérek


<iframe allowtransparency="true" src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock17.htm" width="203" height="198" MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe>



<iframe allowtransparency="true" src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock18.htm" width="202" height="198" MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe>



<iframe allowtransparency="true" src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock12.htm" width="202" height="198" MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe>



<iframe allowtransparency="true" src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock13.htm" width="198" height="222" MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe>

Őszi




<iframe allowtransparency="true" src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock4.htm" width="174" height="131" MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe>

<iframe allowtransparency="true" src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock6.htm" width="174" height="131" MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe>


<!-------START 'clock' HTML CODE-------><BR><A HREF="http://www.mariannespspsite.se"><iframe src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock7.htm" width=143 height=107 MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe></A><BR><!-------END 'clock ' HTML CODE------->

Érdekes megoldások



<iframe allowtransparency="true" src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock24.htm" width="189" height="176" MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe>



<iframe allowtransparency="true" src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock23.htm" width="139" height="260" MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe>

Órák - szerintem egyediek



<iframe allowtransparency="true" src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock16.htm" width="165" height="143" MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe>


<iframe allowtransparency="true" src="http://www.mariannespspsite.se/stationery/special/clock25.htm" width="176" height="143" MARGINWIDTH=0 MARGINHEIGHT=0 HSPACE=0 VSPACE=0 FRAMEBORDER=0 SCROLLING=no></iframe>



<object classid="clsid:D27CDB6E-AE6D-11cf-96B8-444553540000"
codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,0,0"
width="300" height="160" align="">
<param name=movie value="http://www.clockARTworks.eddanima.net/DIGITAL/clockARTworksJBE_0036.swf">
<param name=quality value=high>
<param name=bgcolor value=#FFFFFF>
<param name="wmode" value="transparent">
<param name="menu" value="false">
<embed src="http://www.clockARTworks.eddanima.net/DIGITAL/clockARTworksJBE_0036.swf" quality=high bgcolor=#FFFFFF width="300" height="160" wmode="transparent" align="" type="application/x-shockwave-flash" pluginspage="http://www.macromedia.com/go/getflashplayer" menu="false"> </embed>
</object>



A kódban tudod állítani a szélességet , a  width="300"- at átírod   width="160" -ra .

2012. május 14., hétfő

Vegyes hátterek

Szines levelek

<style>
body {
background-image: url('http://dl3.glitter-graphics.net/pub/535/535293ixwpcx0hzy.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>

Déligyümölcsök


<style>
body {
background-image: url('http://dl4.glitter-graphics.net/pub/2868/2868484h1sk4sezyx.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>
Natur - indián


<style>
body {
background-image: url('http://dl8.glitter-graphics.net/pub/178/178468sz37lvr4qc.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>
Natur - téli - havas


<style>
body {
background-image: url('http://dl2.glitter-graphics.net/pub/2854/2854802k9fik7ymnc.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>
Fejlécnek is

Háttérhez :
<style>
body {
background-image: url('http://dl.glitter-graphics.net/pub/1950/1950011yv1hqa2lj7.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>


Hozzávaló háttér :

<style>
body {
background-image: url('http://dl2.glitter-graphics.net/pub/153/153072v6mjs8cozx.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>

Fa hatású


<style>
body {
background-image: url('http://dl.glitter-graphics.net/pub/2806/2806851jpbgeioxcv.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>
Akár fejlécnek is 


Háttérként : 

<style>
body {
background-image: url('http://dl5.glitter-graphics.net/pub/1137/1137195wllb6gv9vt.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>

Kék - vízcseppek


<style>
body {
background-image: url('http://dl5.glitter-graphics.net/pub/1653/1653915ngjn9ewawc.png');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>

Gyönyörű kék - színátmenetes


<style>
body {
background-image: url('http://dl6.glitter-graphics.net/pub/525/525956m7emtuayhg.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>


Fejlécek

Fejlécek
Tavaszi


Bordó

Natur rózsával

Rózsaszín rózsával

Lila - tavaszi csokor nárcisszal

Natur - széle mintás

Kék- karácsonyi

Természet - galambok

Kék - téli - havazás

Natur - szivek

Kék - köszöntelek felirattal

Glitteres - mozgó - tündérrel

Kékesszürke - kék virággal

Fehér - vörös rózsákkal

Fekete alap - széle csillaggal

Sárga - sárgarózsával

Halloween
Fekete alap - bal széle arany absztrakt mintával

Téli


Havazás


Téli este

Behavazva

Téli erdőrészlet állatokkal

Karácsonyi



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...