A terepasztal játékai
Egyszer egy kisfiú kapott a születésnapjára egy terepasztalt. Az édesapja befestette a tetejét szép zöldre, azok voltak a mezők. Hagyott egy üres helyet az egyik felében, hogy oda várost lehessen építeni, majd így szólt a fiához:
- Megvan az alap, a többit már neked kell beépítened!
A kisfiú lelkesen hozzáfogott, előszedte a fiókból a játékait, és elkezdett építeni, hogy a terepasztal egy valódi kis világ legyen házakkal, vonattal, emberekkel. Leragasztotta a síneket, rátette a mozdonyt, a mozdony után kapcsolta a kocsikat. Papírból házakat hajtogatott, ablakot, ajtót festett rájuk. A házakat is leragasztotta. Aztán utakat festett a terepasztalra az autók számára. Az utakra rátette a matchboxokat. A katonáit beültette a házak tövébe, sőt még utcai lámpákat is állított a házak elé. És akkor, amikor egy kis villanykapcsolót felkapcsolt, ezek a lámpák meggyulladtak, bevilágították az utcákat, a vonat pedig megmozdult. A mozdony elindult a síneken, maga után húzva a kocsikat.
De valami még hiányzott. Azt gondolta, hogy egy igazán rendkívüli jelenség is kellene erre a terepasztalra. Segítségül hívta az édesapját, és a hegyoldalban kialakítottak egy kis vízesést. Az egyik hegy tetejéről zuhogott le a víz, odalent egy kanális elnyelte. A színfalak mögött egy ügyes szerkezet ismét fölvitte a vizet, és így hogyha bekapcsolta a villanyt, a vízesés elindult, és állandóan folyt, zúdult lefelé.
Volt még egy figurája, egy félszemű kalóz, akivel nem tudott mit kezdeni, hiszen tenger nem volt a terepasztalon. Mégis arra gondolt, hogy azért a kalóz se árválkodjék egyedül, letette a fűre, majd csak föltalálja ott is magát. És miután mindennel elkészült, kezdődhetett a játék.
Elérkezett a születésnapja utáni első holdtölte, amikor éjszaka a telihold bevilágított az ablakon, és ezüst fénybe vonta a terepasztalt. És ekkor a játékok megelevenedtek. Kinyújtóztak, lélegzetet vettek, körülnéztek a sötét szobában.
A kalóz is életre kelt, és kúszni kezdett a fűben. Emlékezett arra, hogy merre van a villanykapcsoló, azt gondolta, jó lenne világosságot teremteni. Odaért, átállította a kapcsolót, és egyszerre fényárban úszott a terepasztal. Kigyulladtak a kis utcai lámpák, a vízesés is elkezdett csobogni. Viszont a város utcáin álldogált egy ősz szakállú öreg bácsi, aki botjával fenyegetve szólt a kalóznak:
- Mit teszel?! Ezt csak a kisfiúnak szabad bekapcsolnia!
De a kalóz harsányan nevetett, és az emberek felé fordult, akik mind hallották a szavakat.
- Halljátok, mit mond? Hol van itt kisfiú? Nincs sehol! Mi viszont élünk, és mozgunk. Csapjunk egy nagy bulit!
A kalóz bement a városba, az italmérésbe, az emberek pedig követték. Leültek, énekeltek, itták a söröket. Jól mulattak. Csak az ősz hajú bácsi állt ott kint a botjával az utcán, és ingatta a fejét. Amikor már odabent eleget mulattak, azt mondta a kalóz:
- Emberek! Vonatozzunk egy kicsit! Fölszállunk a vonatra, és most arra megyünk, amerre mi akarunk.
Föl is tódult a tömeg a vonatra. Elindították, ment a vonat, kanyargott, befutott az alagútba, kijött a túlsó végén. A kalóz volt a mozdonyvezető, és egyre nagyobb sebességre kapcsolt.
Az emberek félni kezdtek, mert nagyon gyorsan mentek a kanyarokban. Mondták is neki:
- Hé, kalóz, vigyázz! Nem szabad ilyen gyorsan menni! - de a kalóz nem hallgatott rájuk. Az egyik nagyon éles kanyar előtt teljes sebességre kapcsolt, belerobogott a mozdony a kanyarba, de nem tudta bevenni, kisiklott, és egyenesen beszaladt a vízesésbe.
A vonat majdnem felborult, megingott, de aztán visszabillent és megállt. Az emberek kapaszkodtak, féltek. A víz nem tudott lefolyni a kanálisba, ráfolyt a mozdony tetejére, és lassan kezdte elönteni az egész terepasztalt. A papírházak megnedvesedtek, falaik között emelkedett a víz, és haladt, haladt a kis utcai lámpák, meg a villanykapcsoló-tábla felé. Azt talán már tudjátok, hogy egy ilyen szerkezetnek nem jó, ha víz éri. De most bizony, elérte a drótokat, amiben az áram ment, szikrázni kezdett a kapcsolótábla, és egyszerre sötétség borult mindenre. Az emberek ott ültek a kisiklott vonat tetején a sötétben, és féltek. És még nagyobb baj történt, mert az egyik szikra rápattant egy házra, és az meggyulladt. Égett a ház, a tűz átterjedt a másik papírházra, és mindenki fogvacogva nézte, hogy mi lesz itt. A bácsika az utcán pedig hadonászott a botjával a kalóz felé: - Látod, mit tettél?
Még nagyobb baj is történhetett volna, de Istennek hála, nyár volt, váratlanul egy szélfuvallat befújt a nyitott ablakon, és eloltotta a hirtelen támadt tüzet. Most már csak a pernye szállt, és lassan beborított mindent.
Másnap reggel fölébredt a kisfiú, odament a terepasztalhoz, és látta a pusztulást. Nem lehetett fölkapcsolni a lámpákat, a házak fele leégett, a vonat kisiklott, a vízesés elapadt, másutt viszont mindent elöntött a víz. A pernye beborította a játékvárost, és égett, fekete papírdarabok takartak mindent. A fiú látta, hogy minden ember ott ül fönt a vonaton, és kitalálta, hogy mi történt. Elszomorodott, és elment a kedve a terepasztaltól. Egy álló hónapig rá sem nézett.
Mivel mindig csak teliholdkor van az a varázslatos éjszaka, amikor megelevenednek az emberek, ezért aztán egy egész hónapig gubbasztottak a vonaton, és várták, hogy a kisfiú majd leveszi őket, és elkezd újra építeni, de nem történt semmi.
Amikor aztán ismét megtelt a hold és bevilágított az ablakon, megmozdultak az emberek a vonatban. Sóhajtozni kezdtek:
- Milyen hosszú idő telt el! S hány hónap áll még előttünk ebben a magányban? Nem lehet így élni, hogy a kisfiú ránk sem néz, valamit tennünk kell!
Az öreg bácsi a botjával közben odatipegett a vonathoz, azt mondta:
- Figyeljetek, emberek! Az elmúlt hónapban szereztem egy dalt. Apró kis vers az egész, egyszerű dallamra. Menjünk ki a város szélére és énekeljük el a kisfiúnak!
Az emberek meghallgatták, tetszett nekik. Valóban könnyű volt megtanulni, kisvártatva már mindannyian kívülről fújták. Úgyhogy az egész nagy sereg leszállt a vonatról, odament a terepasztal széléhez, legközelebb az ágyhoz, ahol a kisfiú aludt, és énekelni kezdtek:
Ez a két sor volt, ennyi telt az öregtől, de ezt elénekelték többször egymás után. A kisfiú fölébredt álmából:
"Kihalt a város, ellhagyottan állunk,
Mikor jössz vissza, kisfiú, királyunk?"
- Mi ez, tücsökzene? - De nem odakintről szólt, hanem bentről. Kikelt az ágyból, odament a terepasztalhoz, és látta, hogy az emberek ott állnak, még a kalóz is énekelt lehorgasztott fejjel. A kisfiúban szánalom ébredt, megszólította őket:
- Jól van, emberek, holnap újrakezdjük! Újból fölépítem ezt a terepasztalt, és helyrehozom, ami tönkrement.
Másnap csakugyan nekilátott, s néhány nap múlva a terepasztal szebb lett s jobban működött, mint új korában.
Advent első hetében azt énekeljük a választott nép szavaival, hogy
„...elhagyatottá lett a Szentnek városa, pusztasággá Sion, és árván maradt Jeruzsálem."
Ez régen történelmi valóság volt, de ma is az, csak másféle valóság. Mindegyikőnknek van egy városa, amit év közben építünk is, meg rombolunk is. És minden advent elején, ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell látnunk, hogy némely területe bizony elhagyatottá lett.
Távolabbnak érezzük az Istent, aki ezt a belső városunkat megtölti tartalommal, mivel fontosabbnak vélt elfoglaltságaink miatt elfelejtettünk figyelni rá, és rászorulunk arra, hogy ezt a hiányt megfogalmazzuk, hogy szavakba öntsük: a mi városunk is elhagyatottá vált. És akkor, ha ezt a hiányt kiénekeljük magunkból, számíthatunk arra, hogy Isten ezt meghallja, és minden évben újra eljön, hogy megtöltse élettel és tartalommal a mi kihalt városainkat.
