Virágvasárnap

Virágvasárnap a húsvét előtti vasárnap neve, a nagyhét kezdete a keresztény ünnepkörben.

Ezen a napon vonult be Jézus Jeruzsálembe kereszthalála előtti vasárnapon. Az ókorban szokás volt a Közel-Kelet országaiban, hogy az arra méltó személyek útját valamilyen módon befedjék.
Mind a négy evangélium szerint az emberek megadták Jézus Krisztusnak ezt a tiszteletet. Máté, Márk és Lukács apostolok szerint a felsőruháikat az útra terítették és gallyakat vágtak a fákról, János az egyedüli, aki pálmaágakról számol be.
A virágvasárnap megünneplésének szokásai a bibliai elemek mellett a jeruzsálemi egyház liturgiájából erednek.

Jézus bevonulásának útvonala a Biblia szerint Betániából az Olajfák hegyén és a Kedron patak völgyében vezető országúton át, majd az Aranykapun keresztül vezetett, célja pedig a jeruzsálemi templom volt. Szintén a Bibliában olvasható, hogy szamárháton érkezett, és a nép ünnepléssel fogadta. Mind a négy evangélium említi, hogy a „Hozsanna Dávid fiának” felkiáltással fogadták, ami a 118. zsoltár fényében egyértelműen teszi, hogy a „messiás királyt”, a római uralom alól való felszabadítót várták benne. A szamárháton való érkezés, valamint a templom mint cél ugyanakkor egy szolgáló, papi messiásképre utal; a királyi messiásmodellt Jézus távolságtartással kezelte, és nem kívánt azonosulni a politikai felhangokkal.

A jeruzsálemi egyház virágvasárnapi hagyománya jól dokumentáltan a 4. századtól, a szentföldi zarándoklatok megsokasodásával terjedt el. Az a hagyomány, hogy a virágvasárnapi bevonulás szereplői a gyermekek, valószínűleg szintén a jeruzsálemi egyház liturgiájából ered. Felnőttek keresztelésére évente kétszer – vízkeresztkor és húsvétkor – került sor, így a virágvasárnapi ünnepen az ujjongó népet a keresztelésre várók jelképezték, őket pedig a görög egyházi nyelv „gyermekeknek” nevezte. A körmenet szokása is innen terjedt el, és vált nyugaton is általánossá a 6. századtól.

Csoóri Sándor: Virágvasárnap

Valahol most egy tulipán-szájú

kicsi szamárka ordibál,

hátára odaképzelem magam

s vagyok Jézus király.

Förgeteg-fehér szilvafák közt

máris a borhegyre megyünk,

hozsannázó bokrok fölött

apostol-felhő jön velünk. –

Jártak itt ólom-zord hadak,

állkapcsukat a sár fedi,

sisakjukon, mint sastojáson,

tapos a kis csacsi. –

Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék

homályában bort nyakalunk,

s kőből kihasított fejű

rokonokkal dúdolgatunk:

„Szent István, térdepelj közénk,

magyarok térítő királya,

nagyobb király térített minket,

idők vasából koronája.

De itt vagyunk, de megvagyunk,

nézzük, hogy nő a völgyi búza,

s a szőlővirág hogy kígyózik

fölrepedt, égő homlokunkra.”

Így éneklünk, s az ördöglábú

asztal lesz majd a nagydobunk –

parasztok és Jézus király,

így mulatjuk majd ki magunk.

Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek bárhol, bárkivel,

ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő s folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jó kedvet adj, Uram.

(Garai Gábor)