2012. június 11., hétfő

Történet Miklós püspökről




Történet Miklós püspökről

Késő este volt már. Miklós püspök megállt az utolsó ház előtt, ahol egy kisfiú lakott, akinek még ajándékot akart vinni. Elbocsátotta a rénszarvast:

- Most már több helyre nem megyek. Menj, rénszarvas, pihenj le és aludj!

A rénszarvas elment, elhúzta a szánt, Miklós püspök pedig fogta a zsákot, teli ajándékkal, és elindult a lépcsőházban fölfelé.

A harmadik emeletre ment. Ott lakott egy Zoli nevű fiú, őt akarta meglátogatni. Ment a körfolyosón, és látta, hogy Zoli ablaka még világos. Benézett, ott volt a cipő az ablakban. Gondolta, óvatosan belecsúsztatja az ajándékot. De mielőtt betette volna, azt látta, hogy ennek a Zoli gyereknek potyognak a könnyei, itatja az egereket, sír.

Miért szomorú ez a Zoli? Igazán elkezdte érdekelni. Miklós püspök körmével megkocogtatta az ablakot, és csendesen odaszólt a fiúnak:

- Mi van veled, miért sírsz?

Erre a kisfiú nagyon megijedt, halkan felkiáltott:

- Jaj, jaj, Miklós püspök, ne adj nekem virgácsot!

- Miért adnék neked virgácsot? - kérdezte csodálkozva Miklós püspök. - Nézd csak, itt van a tele csomag szaloncukorral, dióval meg mandulával, naranccsal, nincs benne virgács!

- De igen, igen! - bizonygatta Zoli. - Engem a mamám ma megfenyegetett, hogy én olyan rossz voltam, hogy csak virgácsot kapok.

- De hát mi történt? - kérdezte Miklós püspök. A gyerek mesélni kezdett.

Az történt, hogy délelőtt szánkózni mentek a kistestvérével. Fölhúzták a szánkót a hegy tetejére, és azon veszekedtek, hogy ki kormányozzon. Aztán csúszni kezdtek a lejtőn. A testvére kormányzott, de Zoli is lerakta a lábát, hogy kanyarodjon a szánkó, és nekimentek egy fának. A testvére beverte a fejét, úgy, hogy kórházba kellett vinni, és most ott fekszik; szegény Zoli meg itatja az egereket a szobában.

Miklós püspök tanácstalan volt. Hogy lehetne megvigasztalni ezt a fiút?

Zoli pedig csak keservesen hajtogatta:

- Jaj, én nagyon rossz vagyok, nem érdemlek mást, csak virgácsot! Ekkor Miklós püspöknek támadt egy ötlete.

- Gyere Zoli - mondta neki -, látogassuk meg a kistestvéredet! Elviszed neki a csomagot.

Zolinak fölragyogott az arca:

- Menjünk!

Kimászott az ablakon, és Miklós püspökkel kézen fogva elindultak.

- Merre van az a kórház? - kérdezte Miklós püspök.

- A papámtól azt hallottam - felelte Zoli -, hogy három villamosmegállóra van innen.

- Akkor szálljunk villamosra!

Most kezdte bánni Miklós püspök, hogy elengedte a rénszarvast, mert vele gyorsabban odaértek volna, így pedig ott fagyoskodtak a villamosmegállóban. Aztán végre megjött a villamos, fölszálltak. Három megálló. Ott zötyögtek a villamoson Miklós püspök meg Zoli. Egyszer csak fölszállt egy ellenőr.

- Miklós püspök! - kérdezte Zoli - Van neked bérleted?

- Nincs - mondta Miklós püspök.

- Miklós püspök! - kérdezte Zoli - Van neked jegyed?

- Nincs - mondta Miklós püspök.

- Hát akkor mit tegyünk?

Jött az ellenőr. - Jegyeket, bérleteket kérem felmutatni! - mondta hangosan, és odaért Miklós püspök elé.

Miklós püspök pedig végső tanácstalanságában előhúzott a zsebéből egy szaloncukrot, betette a lyukasztóba, és kilyukasztotta.

- Tessék! - odaadta az ellenőrnek.

Az ellenőr nagy szemeket meresztett. - Miklós püspök! Milyen ez a villamosjegy? Zselés vagy kókuszos, esetleg marcipános?

- Azt hiszem, marcipános - mondta szégyenkezve Miklós püspök. A kalauz mosolygott, és visszaadta a kilyukasztott szaloncukrot: Jó utazást!

Na, ezután már leszálltak, és tényleg ott is volt a kórház. Elindultak a kapu felé, és egyszer csak megláttak egy táblát:

14 ÉV ALATTI GYEREKEK
A KÓRHÁZ BETEGEIT NEM
LÁTOGATHATJÁK!

- Hány éves vagy? - kérdezte Miklós püspök Zolitól.

- Én bizony csak kilenc - mondta Zoli.

- Mit tegyünk, mit tegyünk? - törték a fejüket.

A kórház előtt ott sötétlett egy bokor. Miklós püspöknek eszébe jutott valami. Kiöntötte a bokor tövébe a zsákjából az ajándékokat, és azt mondta Zolinak:

- Mássz be gyorsan!

Zoli bemászott a zsákba, Miklós püspök a vállára vette. Nehéz volt, nyomta a vállát a zsák, de bement. Bent volt a kórház előterében, ahol a portás megszólította:

- Miklós püspök! Mit keres kend itt a kórházban?

- Kedves portás úr - felelte Miklós püspök -, itt is vannak beteg gyerekek, meg kell látogatnom őket.

- Na, és az a fiú nem érzi magát kényelmetlenül a zsákban? - kérdezte a portás.

Miklós püspök ott pironkodott: - Lebuktam, lebuktam! - gondolta.

A portás folytatta: - Azt hiszi, kegyelmed, hogy én nem látok keresztül az üvegajtón? Ott lapulnak a csomagok a bokor tövében, ott szállt be a fiú. Engedje ki nyugodtan, nagyon kényelmetlen lenne fölcipelni a lépcsőházban.

Úgyhogy Zoli kimászott a zsákból, és fölbaktattak. Ezután már minden egyszerűen ment. Megtalálták Zoli öccsét, Petit. Ott feküdt az egyik ágyban, és be volt pólyálva a feje. Volt nagy meglepetés, amikor Zoli bement hozzá.

- Itt van Miklós püspök is, hoztunk neked csomagot!

Átadták neki az ajándékot. Petinek ragyogott az arca. Vidáman újságolta:

- A doktor bácsi azt mondta, hogy holnap már ki is jöhetek, mert nincsen komolyabb bajom.
Miklós püspök ekkor már nagyon fáradt volt, így hát elbúcsúztak Petitől és elindultak kifelé. A portás ott vigyázott a bokor mellett a csomagokra, nehogy valaki elvigye. Megköszönték neki a segítséget, otthagytak ajándékba egy narancsot és egy marék földimogyorót, majd visszatértek Zoliék lakásához. A fiú megkönnyebbült sóhajjal aludt el, Miklós püspök pedig egymaga ballagott az éjszakában, s arra gondolt, hogy fog csodálkozni másnap a rénszarvas, amikor mindezt elmeséli neki.

A napkeleti bölcsek




A napkeleti bölcsek

Karácsony táján mindig előkerül az az evangéliumi rész, amikor a napkeleti bölcsek, ezek a titokzatos vándorok, meglátják a betlehemi csillagot, és elindulnak, követik Betlehembe. A templomokban úgy is megemlékeznek róluk, hogy kiállítják a szobraikat a jászol mellé. Ott állnak, az egyiknek a kezében az arany, másiknál a tömjén, a harmadiknál a mirha.

Kik is lehetnek ezek a királyok vagy napkeleti bölcsek, nem tudjuk pontosan. De talán az egyik, a Gáspár, az egy olyan király lehetett, akinek minden kívánságát teljesítették, akinek az akaratát udvari emberek százai, ezrei lesték. Hogyha éppen zenére támadt kedve, akkor az udvarmester már intett is, jött a zenekar, húzta a talpalávalót. Amikor látták, hogy Gáspár királynak a figyelme ellankad, már kevésbé örül ennek a zenének, akkor ismét egy intésbe került és lecserélték az együttest, jött egy másik, másféle muzsikával. Ha Gáspár királynak focizni támadt kedve, már elő is állt a nemzeti válogatott, és ő is játszhatott. Persze meg volt hagyva mindenkinek, hogy itt ma csak Gáspár királynak szabad gólt lőni, úgyhogy az ellenfél játékosai is neki passzolták a labdát, és azt vette észre, hogy ha a kapura rúg, akkor a kapus direkt a másik irányba vetődik, nehogy véletlenül kifogja az ő lövését. Így bizony hamar unalmassá vált az élet.

Ahogy teltek-múltak a hónapok és az évek, Gáspár király elveszítette a kedvét. Nem telt már öröme sem a zenehallgatásban, sem a sportban, hanem csak ült a trónteremben és kedvetlenül nézett maga elé. Pedig az udvari emberek változatlanul megpróbálták kitalálni mindenféle szándékát. Gáspárban pedig lassan megérlelődött az elhatározás, hogy világgá megy és új életet kezd. Egyik este, amikor már mindenki aludni tért, kinézett a trónterem ablakán, s meglátta a csillagot az ég alján. Azt gondolta, ez alkalmas idő arra, hogy útra keljen. Lepedőket csomózott össze, leeresztette az ablakból, egészen a földig ért a vége, majd fogta magát, s lemászott rajta. Odalent nyakába vette a vándortarisznyáját, és elindult a csillag nyomában.

A második napkeleti bölcset, aki a jászol mellett áll, úgy hívjuk, Menyhért király. Ez a Menyhért talán egy híres orvos volt. Egy orvos, aki sokféle betegséget ismert, és nagyon sok beteget meggyógyított. Jöttek hozzá az emberek, és nem is kért sok pénzt a gyógyításért, csak annyit, amiből a legszükségesebbekre futotta. Örömmel, szívességből gyógyította az embereket. De hiába híres orvos valaki, vannak olyan betegségek, szenvedések, amiken még ő sem tud segíteni. Ez volt neki a legnehezebb: látnia azt, hogy emberek szenvednek, s hiába szedi össze minden tudományát, képtelen rajtuk segíteni. Arra vágyott, milyen jó lenne, ha találna egy tudós könyvet vagy egy bölcs embert, akitől megkérdezhetné, hogy miért is szenved az ember a földön. Ekkortájt látta meg egyik este ő is a csillagot. Könyveiben olvasott róla, hogy amikor ez a csillag megjelenik, egy nagy királyhoz vezeti a vándorokat, akik követésére vállalkoznak, s arra gondolt, hogy talán ez a király majd válaszolni tud a kérdésére.

A harmadik: Boldizsár. Boldizsár arca fekete. Úgy is hívjuk, hogy a szerecsen király. Valahonnan messziről, talán Afrikából jött. Ki is lehetett ő? Talán egy olyan király volt, akinek megtetszett egy szomszédos ország királylánya, és feleségül szerette volna venni. A királylány apja kihirdette, hogy jöjjenek a kérők, álljanak hosszú sorba, és aki megtetszik az ő lányának, annak adja a kezét. Úgyhogy Boldizsár is föltarisznyázott, és elment, beállt a kérők sorába, de azt látta, hogy mindegyik kérő szomorú arccal bandukol ki a trónteremből, úgy látszik, hogy a királylány nagyon válogatós lehetett. Amikor ő is bekopogott a trónterem ajtaján, és megállt a királylány előtt, elámult annak ragyogó szépsége láttán. De a gyönyörű lány ráemelte a tekintetét, és kinevette őt.

- Te meg mit keresel itt, te kormos képű? - kérdezte. - Csak nem gondolod, hogy hozzád megyek feleségül? Eredj innét, keress egy csillagot, mosd meg a fényében az arcodat, és hogyha a csillagfénytől hófehérré válik a bőröd, akkor gyere vissza! Akkor talán hozzád megyek. Boldizsár erősen elhatározta, hogy ő csak azért is elveszi ezt a királylányt. Nehéznek találta a feladatot, de arra gondolt, hogy nehéz-nehéz, de talán mégsem lehetetlen. Este, amikor feljött a hold és a csillagok, egészen az ég alján meglátta a betlehemi csillagot. Nem tudta, honnan került elő, merre tart, de azt látta, hogy alacsonyan halad. Nagyon megörült.

- Ezt nyakon csípem - határozta el. Vette a királyi lepkehálóját, és elindult a palotából a csillagot követve.

A három király találkozott egy útkereszteződésnél, ahol elmesélték egymásnak, hogy ki miért indult útnak. Majd Menyhért, az orvos így szólt:

- Nem tudom, hogy ti megtaláljátok-e, amit kerestek, mert ez a csillag egy királyhoz vezet, de talán ő orvosolni tudja a ti nehézségeiteket, bajaitokat is, úgyhogy, azt javaslom, menjünk tovább együtt.

Így közösen folytatták útjukat. Mentek-mentek, falvakon, városokon keresztül, míg végül elérkeztek egy barlanghoz. A barlangban ott állt a jászol szalmával bélelten, és a szalmán ott feküdt a kisgyermek, Jézus, mellette Mária és József. A bölcsek köszöntötték őket, s megkérték Máriát, hadd vessenek egy pillantást a kis újszülöttre.

Miközben a gyermeket nézték, Gáspár király arra gondolt, hogy ez a kisbaba mennyire fázhat, hiszen itt hideg van, csak egy ökör meg egy szamár áll körülötte, azok fújják rá a párát, azzal próbálják melengetni. Eszébe jutott, hogy a királyi palástját levehetné és ráteríthetné. Meg is tette, és ekkor hirtelen megvilágosodott előtte, hogy miért volt ő eddig boldogtalan és kedvetlen. Bizony azért, mert mindenki az ő akaratát, az ő kívánságát leste, és mindenki neki akart szolgálni. Neki játszottak a zenészek, a sportolók, de arra nem volt már lehetősége, hogy ő ajándékozzon meg másokat. Hirtelen megérezte azt, hogy ajándékot adni másnak, ez ad értelmet és örömet az embernek. Elhatározta, hogy visszatér az országába, és ezt fogja gyakorolni.

Menyhért király pedig, ahogy nézte a jászol mellett a kicsit, arra gondolt, hogy ez a kisgyerek is felnő egyszer. És mintegy látomásként megjelent neki, hogy ez a kisgyerek, már felnőttként, szintén szenvedni fog, mert az emberek majd keresztre feszítik. De a szenvedése nem lesz fölösleges, mert ezáltal ennek a kisgyereknek az apja, aki maga az Isten, meggyógyítja minden ember szenvedését. Menyhért egyszerre megnyugodott. Tudta, hogy néhány nap múlva visszatér a szegényei közé, gyógyítani őket, de már nemcsak orvosságot ad nekik, hanem el tudja nekik mondani, hogy van valaki, aki azoknak a szenvedéseknek a titkát is ismeri és gyógyítja, amiken ő nem tud segíteni.

Végül a harmadik, Boldizsár, szintén ott állt a jászol mellett, és azt látta, hogy a kisgyerek ránevet. Meghökkent.

leo_mesek-16.jpg- Nahát, ilyen fekete az arcom, és mégis mosolyog rám valaki? Így is jó vagyok, így is szeret engem? Akkor nem kell nekem az a királylány. Találok valaki mást helyette, aki ehhez a kisgyerekhez hasonlóan mosolyogni fog rám. Nem kell nekem csillag meg csillagfény, nem kell nekem az arcomat tisztára mosni, engem így is lehet szeretni! - És hirtelen vidám lett a szíve, és szökdellni lett volna kedve, hogyha nem lett volna olyan méltóságos király.

Kis idő múltán a napkeleti bölcsek hazatértek otthonukba, mindegyik azzal az üzenettel a szívében, amit a jászol mellett kapott az újszülöttől.

A terepasztal játékai / adventi mese



A terepasztal játékai

Egyszer egy kisfiú kapott a születésnapjára egy terepasztalt. Az édesapja befestette a tetejét szép zöldre, azok voltak a mezők. Hagyott egy üres helyet az egyik felében, hogy oda várost lehessen építeni, majd így szólt a fiához:

- Megvan az alap, a többit már neked kell beépítened!

A kisfiú lelkesen hozzáfogott, előszedte a fiókból a játékait, és elkezdett építeni, hogy a terepasztal egy valódi kis világ legyen házakkal, vonattal, emberekkel. Leragasztotta a síneket, rátette a mozdonyt, a mozdony után kapcsolta a kocsikat. Papírból házakat hajtogatott, ablakot, ajtót festett rájuk. A házakat is leragasztotta. Aztán utakat festett a terepasztalra az autók számára. Az utakra rátette a matchboxokat. A katonáit beültette a házak tövébe, sőt még utcai lámpákat is állított a házak elé. És akkor, amikor egy kis villanykapcsolót felkapcsolt, ezek a lámpák meggyulladtak, bevilágították az utcákat, a vonat pedig megmozdult. A mozdony elindult a síneken, maga után húzva a kocsikat.

De valami még hiányzott. Azt gondolta, hogy egy igazán rendkívüli jelenség is kellene erre a terepasztalra. Segítségül hívta az édesapját, és a hegyoldalban kialakítottak egy kis vízesést. Az egyik hegy tetejéről zuhogott le a víz, odalent egy kanális elnyelte. A színfalak mögött egy ügyes szerkezet ismét fölvitte a vizet, és így hogyha bekapcsolta a villanyt, a vízesés elindult, és állandóan folyt, zúdult lefelé.

Volt még egy figurája, egy félszemű kalóz, akivel nem tudott mit kezdeni, hiszen tenger nem volt a terepasztalon. Mégis arra gondolt, hogy azért a kalóz se árválkodjék egyedül, letette a fűre, majd csak föltalálja ott is magát. És miután mindennel elkészült, kezdődhetett a játék.

Elérkezett a születésnapja utáni első holdtölte, amikor éjszaka a telihold bevilágított az ablakon, és ezüst fénybe vonta a terepasztalt. És ekkor a játékok megelevenedtek. Kinyújtóztak, lélegzetet vettek, körülnéztek a sötét szobában.


A kalóz is életre kelt, és kúszni kezdett a fűben. Emlékezett arra, hogy merre van a villanykapcsoló, azt gondolta, jó lenne világosságot teremteni. Odaért, átállította a kapcsolót, és egyszerre fényárban úszott a terepasztal. Kigyulladtak a kis utcai lámpák, a vízesés is elkezdett csobogni. Viszont a város utcáin álldogált egy ősz szakállú öreg bácsi, aki botjával fenyegetve szólt a kalóznak:

- Mit teszel?! Ezt csak a kisfiúnak szabad bekapcsolnia!

De a kalóz harsányan nevetett, és az emberek felé fordult, akik mind hallották a szavakat.

- Halljátok, mit mond? Hol van itt kisfiú? Nincs sehol! Mi viszont élünk, és mozgunk. Csapjunk egy nagy bulit!

A kalóz bement a városba, az italmérésbe, az emberek pedig követték. Leültek, énekeltek, itták a söröket. Jól mulattak. Csak az ősz hajú bácsi állt ott kint a botjával az utcán, és ingatta a fejét. Amikor már odabent eleget mulattak, azt mondta a kalóz:

- Emberek! Vonatozzunk egy kicsit! Fölszállunk a vonatra, és most arra megyünk, amerre mi akarunk.

Föl is tódult a tömeg a vonatra. Elindították, ment a vonat, kanyargott, befutott az alagútba, kijött a túlsó végén. A kalóz volt a mozdonyvezető, és egyre nagyobb sebességre kapcsolt.

Az emberek félni kezdtek, mert nagyon gyorsan mentek a kanyarokban. Mondták is neki:

- Hé, kalóz, vigyázz! Nem szabad ilyen gyorsan menni! - de a kalóz nem hallgatott rájuk. Az egyik nagyon éles kanyar előtt teljes sebességre kapcsolt, belerobogott a mozdony a kanyarba, de nem tudta bevenni, kisiklott, és egyenesen beszaladt a vízesésbe.

A vonat majdnem felborult, megingott, de aztán visszabillent és megállt. Az emberek kapaszkodtak, féltek. A víz nem tudott lefolyni a kanálisba, ráfolyt a mozdony tetejére, és lassan kezdte elönteni az egész terepasztalt. A papírházak megnedvesedtek, falaik között emelkedett a víz, és haladt, haladt a kis utcai lámpák, meg a villanykapcsoló-tábla felé. Azt talán már tudjátok, hogy egy ilyen szerkezetnek nem jó, ha víz éri. De most bizony, elérte a drótokat, amiben az áram ment, szikrázni kezdett a kapcsolótábla, és egyszerre sötétség borult mindenre. Az emberek ott ültek a kisiklott vonat tetején a sötétben, és féltek. És még nagyobb baj történt, mert az egyik szikra rápattant egy házra, és az meggyulladt. Égett a ház, a tűz átterjedt a másik papírházra, és mindenki fogvacogva nézte, hogy mi lesz itt. A bácsika az utcán pedig hadonászott a botjával a kalóz felé: - Látod, mit tettél?

Még nagyobb baj is történhetett volna, de Istennek hála, nyár volt, váratlanul egy szélfuvallat befújt a nyitott ablakon, és eloltotta a hirtelen támadt tüzet. Most már csak a pernye szállt, és lassan beborított mindent.

Másnap reggel fölébredt a kisfiú, odament a terepasztalhoz, és látta a pusztulást. Nem lehetett fölkapcsolni a lámpákat, a házak fele leégett, a vonat kisiklott, a vízesés elapadt, másutt viszont mindent elöntött a víz. A pernye beborította a játékvárost, és égett, fekete papírdarabok takartak mindent. A fiú látta, hogy minden ember ott ül fönt a vonaton, és kitalálta, hogy mi történt. Elszomorodott, és elment a kedve a terepasztaltól. Egy álló hónapig rá sem nézett.

Mivel mindig csak teliholdkor van az a varázslatos éjszaka, amikor megelevenednek az emberek, ezért aztán egy egész hónapig gubbasztottak a vonaton, és várták, hogy a kisfiú majd leveszi őket, és elkezd újra építeni, de nem történt semmi.

Amikor aztán ismét megtelt a hold és bevilágított az ablakon, megmozdultak az emberek a vonatban. Sóhajtozni kezdtek:

- Milyen hosszú idő telt el! S hány hónap áll még előttünk ebben a magányban? Nem lehet így élni, hogy a kisfiú ránk sem néz, valamit tennünk kell!

Az öreg bácsi a botjával közben odatipegett a vonathoz, azt mondta:

- Figyeljetek, emberek! Az elmúlt hónapban szereztem egy dalt. Apró kis vers az egész, egyszerű dallamra. Menjünk ki a város szélére és énekeljük el a kisfiúnak!

Az emberek meghallgatták, tetszett nekik. Valóban könnyű volt megtanulni, kisvártatva már mindannyian kívülről fújták. Úgyhogy az egész nagy sereg leszállt a vonatról, odament a terepasztal széléhez, legközelebb az ágyhoz, ahol a kisfiú aludt, és énekelni kezdtek:

Ez a két sor volt, ennyi telt az öregtől, de ezt elénekelték többször egymás után. A kisfiú fölébredt álmából:

"Kihalt a város, ellhagyottan állunk,
Mikor jössz vissza, kisfiú, királyunk?"

- Mi ez, tücsökzene? - De nem odakintről szólt, hanem bentről. Kikelt az ágyból, odament a terepasztalhoz, és látta, hogy az emberek ott állnak, még a kalóz is énekelt lehorgasztott fejjel. A kisfiúban szánalom ébredt, megszólította őket:

- Jól van, emberek, holnap újrakezdjük! Újból fölépítem ezt a terepasztalt, és helyrehozom, ami tönkrement.

Másnap csakugyan nekilátott, s néhány nap múlva a terepasztal szebb lett s jobban működött, mint új korában.

Advent első hetében azt énekeljük a választott nép szavaival, hogy

„...elhagyatottá lett a Szentnek városa, pusztasággá Sion, és árván maradt Jeruzsálem."
Ez régen történelmi valóság volt, de ma is az, csak másféle valóság. Mindegyikőnknek van egy városa, amit év közben építünk is, meg rombolunk is. És minden advent elején, ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell látnunk, hogy némely területe bizony elhagyatottá lett.

Távolabbnak érezzük az Istent, aki ezt a belső városunkat megtölti tartalommal, mivel fontosabbnak vélt elfoglaltságaink miatt elfelejtettünk figyelni rá, és rászorulunk arra, hogy ezt a hiányt megfogalmazzuk, hogy szavakba öntsük: a mi városunk is elhagyatottá vált. És akkor, ha ezt a hiányt kiénekeljük magunkból, számíthatunk arra, hogy Isten ezt meghallja, és minden évben újra eljön, hogy megtöltse élettel és tartalommal a mi kihalt városainkat.

Tavaszi - Nyári hátterek

Piros gerberák


<style>
body {
background-image: url('http://dl9.glitter-graphics.net/pub/2759/2759779o9lmjo8d8l.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>

Rózsaszírmok



<style>
body {
background-image: url('http://dl2.glitter-graphics.net/pub/1167/1167962gq8byhmqgc.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>

Rajzolt virágok

<style>
body {
background-image: url('http://dl9.glitter-graphics.net/pub/2754/2754699wnq2euu372.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>

Tavasz




<style>
body {
background-image: url('http://dl4.glitter-graphics.net/pub/820/820894nr1ujd7a5l.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>

Narancs



<style>
body {
background-image: url('http://dl5.glitter-graphics.net/pub/1195/1195765r7rswatwf2.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>

Pink - virágos


<style>
body {
background-image: url('http://dl10.glitter-graphics.net/pub/51/51680cisq33bvce.gif');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>

Térkép - utazás


<style>
body {
background-image: url('http://dl6.glitter-graphics.net/pub/2883/2883606e3kwzt1zhy.jpg');
background-attachment: fixed;
background-repeat: repeat;
}
</style>



2012. június 5., kedd

Áprily Lajos: Júniusi éjszakák





Áprily Lajos: Júniusi éjszakák


Az égalj mindenütt viharsarok,
magas pusztákra fellegcsorda vágtat,
szívrezzentő, komor zivatarok
villámmal cifrázzák az éjszakákat.

Hallgatom a hatalmas égi szót :
most ott dördül Visegrád orma táján.
Ilyen kirobbanó fortissimót
a nagy Süket sem vert ki zongoráján.

Ó, lesznek még vihartermő nyarak,
fölöttem villámok vágnak keresztül,
zengő mennydörgések szólítanak,
s elcsöndesült szívem egyet se rezdül.

Szép Ernő: Köszönöm



Szép Ernő: Köszönöm


Köszönöm oh május hogy láttalak
Hogy fulladoztam orgonák alatt

Köszönöm füves nyár a meleged
Melengettél mint édes gyereked

Köszönöm ősz a sárga levelet
A boldogság jött bálba teveled

Tél, tiszta tél, köszönöm halk szavad
Kezemre szállott friss pehely havad

Köszönöm felhők, álmot varrtatok
Álommal engem betakartatok

Köszönöm üdvösséges éj neked
Az égi fényt, a gyémánt éneket

Köszönöm óh csók, hév illat zamat
Hogy itt megested érző ajkamat

Jóságos jóság tündér cseppje, könny
Kóstollak, köszönöm, köszönöm.

Heinrich Heine: Megjött a május



Heinrich Heine: Megjött a május


Megjött a május íme,
virágba borult a világ,
felhőcske rózsaszíne
a kéket üdén szeli át.

Versengenek énekökkel
a csalogány s a rigó,
füvön bárányka szökdel,
szökdelni, dalolni jó.

Én nem teszem azt se, ezt se,
a friss gyep: vánkosom.
Halk csendülés nagymessze,
álmatlan álmodom.

/Ford.: Nadányi Zoltán/

Kányádi Sándor: Április hónapja



Kányádi Sándor: Április hónapja

Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.

Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet:
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.

Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.

2012. június 3., vasárnap

Június 4. Trianon



Június 4. Trianon

Az I. világháborút lezáró igazságtalan "békediktátum" következtében Magyarország területe 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre és lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Ugyanekkor több mint 3 millió magyar került az új határokon túlra, holott ezek jobbára összefüggő tömbben az új utódállamok határai mentén éltek.
Ily módon került számokban kifejezve 1,6 millió magyar Romániához, kb. 1 millió Csehszlovákiához, 0,5 millió Jugoszláviához, és kb. 26 ezer Ausztriához Burgenland elcsatolásával. Így szinte minden harmadik magyar idegen államnpolgárrá vált. Területileg nézve Magyarország kétharmadát (71%-át) elveszítette, miközben a csehek és románok területe megduplázódott. Románia nagyobb területet kapott -103 ezer négyzetkilométer-, mint a meghagyott, csonka Magyarország. A szerbek területe ötszrösére gyarapodott és lakossága 4 millióról 13 millióra emelkedett.
Magyarország elvesztette vasúthálózatának 62,2 %-át, közutainak 73,8 %-át, hajóútjainak 64,4%-át, ezzel is megtörvén azt a földrajzi és gazdasági egységet, amelyben a Kárpátok hegyes vidéke harmónikusan kapcsolódott a központi síksághoz.
Szinte minden természeti forrását elvesztette az ország.
Magyarországot megfosztották erdőinek 88%-tól, szénbányáinak, vizierőműveinek, vasbányáinak, 83%-tól Elvesztette sóbányáinak, réz, arany és ezüstbányáinak egészét, amelyek pedig jóléte alapjait jelentették. Fiúme elcsatolásával elvágták a tengertől is.

„Ez a magatartás egy becsületes országgal szemben, mely évszázadokon keresztül védte Nyugatot, egyszerűen elképesztő... 52 kettészakított falu a román határon, 22 az osztrák határon, 76 a csehszlovákon, 70 a jugoszlávon és több mint 100 olyan város és falu volt, amelyeket elvágtak közlekedési és vízszolgáltatási lehetőségeiktől.”

Olyan régi magyar többségű városokat, mint Szabadka, Temesvár, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár, Kassa, Pozsony -amely három évszázadon kereszül Magyarország fővárosa volt-, szintén elcsatoltak tőlünk.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...