Orgoványi Anikó: Mese a Zöldmikulásról

Mese a Zöldmikulásról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szer egy ősz szakállú télapó, aki minden télen meglátogatta a gyerekeket. Egyik alkalommal épphogy felpakolta ajándékokkal teli puttonyát a szánjára, befogta a rénszarvasait, s már indulni készült, mikor egy vékony hangocska megszólalt a feje fölül. Kismókus volt az, aki az öreg diófa odújában lakott családjával.
– Kedves Télapó, te csak az embergyerekeknek viszel ajándékot? Hozzánk mikor látogatsz el? Mi is jók vagyunk. Testvéreimmel sokat segítettünk az anyukánknak a téli elemózsia begyűjtésében!
Télapó hümmögött valamit a bajusza alatt, majd elindult az ajándékozó körútjára. A Kerekerdő útelágazásánál lelassított a szánjával, és ekkor újabb hangokra lett figyelmes. Az erdő öreg fái súgtak-búgtak körülötte.
– Nézzétek itt megy télapó, hogy megajándékozza az embergyerekeket. Bezzeg a mi csemetéinkre senki se gondol!
– Kedves Télapó, én is jó voltam – szólalt meg egy kis facsemete – tisztítottam a levegőt, és madárfészket ringattam. Öt kis fiókát nevelt fel madármama az ágaim közt.
Télapó töprengve simította végig hosszú szakállát, majd megrántotta a kantárszárat és rénszarvasai továbbröpítették szánját. Egy tó partján vezetett el az útja, amikor ismét hangokat hallott. A tó sóhajtott mellette.
– Ó, kedves, jó Télapó, hogy örülhetnek az embergyerekek, amikor megleped őket a finomságokkal és megdicséred őket jó cselekedeteikért. Bárcsak az én kis cseppem is megdicsérné valaki, hiszen olyan áldott, jó lélek a szentem. – Azzal egy kis hópihe szállt a Télapó orrára és így szólt hozzá:
– A nyáron esőcsepp képében szomját oltottam egy fűszálnak. Nélkülem elszáradt volna szegény.
Télapó gondterhelten vakarta meg a feje búbját, de továbbhajtott, hiszen sok ezernyi gyermek várta őt szerte a világon. Nem késlekedhetett.
Hanem, amikor dolga végeztével hazatért, maga elé hívatta fiát, Mikit, aki mindig az erdőt járta, a patak csörgedezését hallgatta, és a réten hanyatt fekve bámulta a felhőket. Ezért aztán Zöld Mikulásnak is becézték.
– Kedves fiam – mondta neki Télapó – utam során megszólítottak a növények, állatok és más teremtmények, hogy az ő gyermekeik is megérdemelnék a jutalmat, de én már nem győzöm a sok munkát. Te még fiatal vagy, alig múltál 527 éves, téged bízlak meg ezzel a feladattal.
– Kedves Apámuram, boldoggá tettél ezzel a kéréssel, hiszen tudod, mennyire szívemen viselem természet sorsát.
– Egy baj van csak, fiam. A természet gyermekei többen vannak, ahány csillag van az égen. Hogy tudod ezeket mind meglátogatni?
– Egyet se búsuljon édesapám, a zöldszíves gyerekek biztosan segítségemre lesznek szerte a világon. Velük együtt örömet szerezhetünk minden apróságnak.

Így is lett, és azóta a zöldszíves gyerekek segítenek a Zöld Mikulásnak az örömszerzésben. Madárkarácsonyt rendeznek, facsemetéket ültetnek, örökbe fogadják a patakot.

Zöld Mikulás pedig jótevője lett a természet kicsinyeinek: kis mókusnak, ebihalnak, palántának, gyenge sarjnak, esőcseppnek és szellőnek, szikrának és homokszemnek.

Az egyetlen ajándék (Hárs László nyomán)

Az egyetlen ajándék (Hárs László nyomán)


Nem meséltem semmit magam, magamnak, magamról úgy, ahogy szokta, mert azt vártam, hogy egészen beesteledjen, és Télapó becsöngessen az ajándékommal.
- Ugye, anyu, nekem a Télapó hozza az ajándékot?
- Ő, ő, persze hogy ő – bólogatott anyu.
- Mindenkinek, Bucikám – erősítette meg anyu, és gyanakvó pillantást vetett rám. Nem értette, hogy mit akarok ezzel a faggatózással.
- És mondd, anyu, őneki ki ad ajándékot?

- Őneki? - értetlenkedett anyu. - Kinek, Bucikám?
- Hát őneki. Télapónak.
Anyu először elképedt. Aztán gondolkodóba esett.
- Hát... úgy gondolom – töprengett magában -, úgy gondolom... erre egyes-egyedül ő maga tud felelni. Ha ugyan tud.
Ekkor elhatároztam, hogy odamesélem hozzá magamat. És megkérdezem tőle ott a valaholban. És amint elhatároztam, máris mesélni kezdtem. Magam. Magamnak. Magamról.
Én pedig hol voltam, hol nem voltam, máris a kerek erdőben voltam.
A gyönyörűségesen csodálatos ezüstfehér kerek erdőben. Ezért hát hol voltam, hol nem voltam, ott maradtam, ahol voltam, és keresni kezdtem Télapót. Keresés közben még kiáltottam is:
- Hol vagy, Télapó? Hol vagy...
- Itt vagyok – mondta egyszer csak egy olyan igazi télapós hang, kedves is, meg dörmögős is, lágy is, meg egy kicsit reszelős is. - Pontosan itt vagyok.
S csakugyan! Hol volt, hol nem volt, pontosan ott volt.
Türelmetlenül topogott a hóban, megrezdült a szakálla, a jégcsapok csilingeltek, ezüstös jégpor-hópor szitált belőle. Ekkor megkérdeztem:
- Mondd, Télapó, mindenkinek Te hozol ajándékot?
- Mindenkinek hát. Ez tudnivaló.
- Tudom is – mondtam. - Csak tőled magadtól akartam hallani. Hogy utána megkérdezhessem: mondd, kedves Télapó, neked ki ad ajándékot?
- Nekem, azt kérded, Buci, hogy nekem? - csodálkozott.
- Igen, neked. Tudni szeretném. Ez nagyon fontos.
- Buci királyfi – suttogta halkan, meghatottan, és megsimogatta a fejemet -, tudd meg, hogy tőlem ezt még soha senki nem kérdezte meg. Te vagy az első. A legelső.
Szipogni kezdett, mire megkérdeztem tőle, hogy náthás-e. De azt felelte, méghozzá nagyon náthás hangon:
- Deb vagyok dáthás, csak beghatódtab.
- Szegény jó Télapó – mondtam -, igazán sajnállak, hogy te mindig csak adsz, és sohase kapsz.
- Azért ne sajnálj! - mosolyodott el Télapó. - És ne is búsulj – mondta, mert látta, hogy egészen nekibúsultam magam a saját mesémen. - Mert igaz ugyan, hogy én mindig csak adok, de ajándékot adni jó.
- De kapni is jó ám – világosítottam fel.
- Tudod, mit kapsz tőlem, Télapó? Persze hogy nem tudod, de én elárulom. Van nekem egy Télapó-igézőm. Azt adom neked. Kell?
- Az kell csak igazán! - ujjongott Télapó. - Itt van nálad? A zsebedben?
- Nem, a fejemben – mondtam. És most neked adom.

Karácsonykor hull a hó,

hóban topog Télapó.

Nem látható-hallható,

zajtalan jár télapó.

Szakálla fagy, bajsza dér,

az üstöke zúzmara,

otthonunkba ő betér,

de nem marad ott soha.

Ajándékot ad nekem,

és elsuhan nesztelen.

Édes-kedves Télapó,

ajándékot adni jó.

- És ez igazán az enyém? Egyedül az enyém? - kérdezte boldogan Télapó. Én intettem, hogy igazán, mire hálálkodni kezdett:
- Köszönöm, Bucikám, ez a legszebb ajándék, amit életemben kaptam. Igaz, az egyetlen is. Köszönöm az egyetlen ajándékot. Ígérem, vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére. Gyönyörű ajándék... Látod, már megint szipogok – mondta szemrehányóan -, mert már megint meghatódtam. De lehet, hogy csak nátha. Mindenesetre most már sietek. És te is siess haza, Buci királyfi, nehogy lekéssed a velem való otthoni találkozást.

Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája

Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája


A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

Mesék, történetek Mikulásra

Nyquist Gizella: Santa sem tökéletes

Ahány ház, annyi szokás – szól a közmondás. Ez az ünnepekre, például karácsonyra is érvényes.
Orsika egy magyar-amerikai családban él, ahol az ünnepekre is vegyes hagyományok jellemzők. Családjukban Santa (az amerikai Mikulás) hozza a karácsonyfát, néhány nappal az ünnep előtt. Kará-csony éjszakáján aztán ismét visszatér az ajándékokkal is.
Az egyik évben Orsi úgy érezte, különösen sokat kell várnia az áhított karácsonyfára.
– Hozzánk mikor hozza már Santa a karácsonyfát? – kérdezte kétségbeesve. – A többi gyereknek már rég megérkezett – mutatott csöppnyi ujjával a fel-felvillanó ablakok felé. – Lehet, hogy elfeledkezett rólunk? Bizony, ekkor már sírásra állt pici szája.
– Dehogyis, Orsikám, csak annyira sok helyre kell fát vinnie, hogy nem tud mindenkihez egyszerre menni. Hidd el, hogy néhány napon belül már mi is gyönyörködhetünk benne! – simogatta meg gyen-géden az orcáját anyukája.
Néhány nap múlva Orsi arra ébredt, hogy az éjszaka Santa elhozta a fát nekik is, a szokásos levélkével:

Kedves Orsika!

Tudod, mióta ilyen nagy lány vagy, mindig megkérlek arra, hogy segíts anyunak a fát feldíszíteni. Nekem sok apróság számára kell a fákat ünnepivé varázsolnom.
Múlt évben is olyan szép fa várt reám nálatok, amikor az ajándékokkal tértem vissza, hogy alig hittem a szememnek!
Szeretettel:
Santa





Orsi valóban sokat segédkezett a fa díszítésében. Nagyon élvezte azt is, hogy kapott egy icipici fács-kát, amit a szobájába vihetett be. És ugyan minden dísz egy helyre került azon a fácskán, mégis úgy érez-te, hogy az a legszebb kislány-karácsonyfa a világon.
Santa valóban visszatért néhány nap múlva, sok-sok szép ajándékkal. A két sütit is megette, amit Orsika készített ki neki a fa alá.
Karácsony reggel a kislány nagy izgalommal kezdte el kibontani a szép, színes csomagokat. Miköz-ben lehúzta a papírt az egyik doboz tetejéről, hirtelen megdermedt. Ijedten nézett először a dobozra, majd anyukájára.
– Anyu, azt hiszem, Santa elrontott valamit! Ez itt egy Barbie baba! Most mit csináljunk?
– Mit tehetünk? – válaszolta édesanyja (akinek a Barbie babák nem tartoztak a kedvenc játékai közé). – Ha Santa azzal ajándékozott meg, akkor természetesen helyet adunk neki házunkban.
Orsi arcán nagy megkönnyebbülés futott végig, mert már régen áhítozott a Barbie-ra, és tovább él-vezte mind az ajándékokat, mind a karácsonyi családi eseményeket: a finom, meleg kakaót, a sütést, az ünnepi illatokat és persze a számtalan ölelést szüleitől.
Teltek-múltak a napok, az ünnepek. Egyszer Orsi arra ébredt a délutáni pihenőjéből, hogy Santa elvitte a karácsonyfát. Egy kicsit szomorkodott miatta, de tudta, hogy jövőre úgyis visszahozza neki.
Elszaladt még egy hét. Egyik csütörtökön, a sok-sok hideg, szeles, téli nap után olyan gyönyörű, tavaszi időjárásra ébredtek, hogy a kislány nagy sétára indult anyukájával. Orsi ugrabugrált örömében, annyira élvezte a napocska simogató sugarait. De egypár lépés után hirtelen megtorpant, és ijedt tekin-tettel mutatott valamire a járdán:
– Anyu! Odanézz! Ott, a kuka mellett, ott van egy karácsonyfa! Hát ez hogy lehet?
Anyukája hirtelen nem is tudta, mit szóljon. Szerencsére, nem kellett neki sokáig gondolkodnia, mert Orsi folytatta:
– Tudom, anya! Biztosan Santa leejtette a szánkójából Zsuzsi néni fáját! Jaj, nem lesz Zsuzsi néni-nek jövőre karácsonyfája?
– Dehogynem lesz, kicsikém! Kap majd egy újat. Santa soha sem felejtkezik meg senkiről.
A kislány boldogan szökdécselt tovább az utcán, megnyugodva, hogy még Santa is ejt néha hibát.