2011. november 24., csütörtök

A Mennyország boltja

A Mennyország boltja


Néhány napja az élet útján sétáltam, amikor megláttam egy feliratot, melyen ez állt: A Mennyország boltja.

Amikor odamentem, az ajtó kinyílt... és mire felocsúdtam, már be is léptem. ANGYALOK csoportjait láttam mindenütt! Egyikük adott nekem egy kosarat és azt mondta:

Fiam, végy meg mindent, amit csak akarsz, a boltban van minden, amire egy kereszténynek szüksége lehet...

...És amit nem tudsz elvinni ma, visszajöhetsz holnap és gond nélkül elviheted.

Az első, amit megragadtam, a TÜRELEM volt és azután a SZERETET, mivel ugyanazon a polcon voltak.

Kicsit odébb volt a MEGÉRTÉS hát azt is vettem; Bárhol szükségem lehet majd rá...

Ezen kívül vettem két doboz BÖLCSESSÉGET És két csomag HITET. Nem tudtam otthagyni a SZENT LELKET sem, mivel ott volt mindenütt...

Egy kicsit megálltam, hogy ERŐT és BÁTORSÁGOT vegyek, mivel sokat segítenének nekem az élet útján.

Amikor már majdnem tele volt a kosaram, rájöttem, hogy hiányzik még egy kis KEGYELEM és ÁLDÁS, és, hogy nem szabad megfeledkeznem az ÜDVÖZÜLÉSRŐL.

Ezt INGYEN kínálták!!!

Így hát jó nagy adagot vettem mindegyikből: Eleget ahhoz, hogy üdvözüljek, s hogy megváltsalak Téged is! A pénztáros felé ballagtam, hogy kifizessem a számlát, már mindenem megvolt ahhoz, hogy a MESTER akaratát teljesíthessem .

Amint a pénztárhoz közeledtem, megláttam az IMÁT és beletettem azt is a már teli kosaramba. Tudtam, amint kimegyek, használni fogom...

A BÉKE és a BOLDOGSÁG kicsi polcokon hevertek, kihasználtam az alkalmat, hogy azokból is vegyek; az ÖRÖM a plafonról lógott alá, vettem egy csomagot abból is.

Odaértem a pénztároshoz és megkérdeztem tőle: mennyivel tartozom?

Ő mosolyogva válaszolt: Vidd csak a kosarad, amerre az utad visz...

Elmosolyodtam és újra megkérdeztem:

De valóban, mennyivel tartozom?

Ő újra elmosolyodott és azt mondta:

Fiam, ne aggódj! Jézus már kifizette a számlát sok-sok idővel ezelőtt. Minden, amit imádságban és hittel kérsz, megkapod.

Máté,21:22

Tunyogi Csapó Gábor: A szenteste története


Tunyogi Csapó Gábor: A szenteste története

Novella

– Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén?

– A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az embermagasságú fenyő legfelsőbb ágára.

– Naná, hogy elmondja – kiabálta Feri, aki alig maradt el húga mögött. Ő már persze méltóságán alulinak tartotta volna, hogy átölelje apját.

– Ugye elmondod, apu? A szentestén a szenteste történetét... Muszáj elmondani.

– Ugyan, gyerekek! – intette le őket az apjuk, ami persze álszent képmutatás volt, hiszen titokban nagyon büszke volt arra, hogy felcseperedő gyermekei – Feri már tizenkét éves volt, Bori már kilenc – még mindig nagyra becsülték a papa meséjét. – Hányszor hallottátok már? Hiszen kívülről tudjátok! Tanultátok az iskolában is... – Ugyan, apu! Az iskolában! Süket duma! – Feri fölényesen legyintett. – Senki nem tudja olyan szépen, mint te! Senki!



– Csodálatosan szép éjszaka volt – kezdte Bori ragyogó szemmel. – Természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj... Nem, papi, igazán! Senki nem tudja ilyen szépen!

– Te lány, hiszen kívülről tudod az egészet!

– Na és? Baj az? – Bori hangja könyörgőre fordult.

– Pont ez a hecc benne – tódította Feri.

– Jó, jó, ha mindenáron akarjátok, – adta meg magát elégedetten az apa. A két gyermek ujjongva futott a széles fotelhez, amelyen még mindig kényelmesen elfértek mindketten, illedelmesen leültek s apjuk arcára függesztették tekintetüket, amikor az helyet foglalt velük szemben, a másik fotelben.



– No hát... – kezdte az apa. – Csodálatosan szép éjszaka volt, természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj. Az izzó csillagok között magasan lebegett a telihold, az egész eget földöntúli fény töltötte be, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem látott emberfia. A Betlehem nevű városkában azonban ezt nem vette észre senki, az emberek sajnos mindig hajlottak a vakságra, s ezen bizony nem változtatott az utolsó ezerkilencszázkilencvenhat esztendő sem. A városka szűk, tekervényes utcáin fiatal emberpár botorkált küszöbről küszöbre, szállást keresve. Mindenki láthatta, hogy alig állnak a lábukon, de...

– Mindenki láthatta volna, papa, – igazította helyre Bori az elbeszélés menetét. Az apa mosolyogva bólintott.

– Mindenki láthatta volna, igazad van, Bori, de senki nem akarta látni. Mindenütt elutasították őket, mert az emberek...

– Buták és önzők – mondta a két gyerek egy hangon.

– Úgy van, és sajnos ezen sem változott semmi azóta – folytatta bólogatva az apjuk.

– Ó, ha tudták volna... – suttogta Bori kellemes borzongással.

– Hülyeség – oktatta ki a bátyja.

– Akkor állatian unalmas lenne az egész.

– Hogy beszélsz? Szégyelld magad! – háborodott fel Bori.

– Hogy beszélek? Így beszélek! Talán nincs igazam, apu?

– Na, na... Amit mondtál, bizonyos szempontból igaz, de ahogy mondtad...

– Na látod! – kiáltott egymásra a két gyerek azonos szavakkal, mert mindkettő úgy érezte, az apa neki adott igazat.



– Szóval, az ifjú párt mindenütt elutasították – folytatta gyorsan az apa, meg akarván előzni a csírázó veszekedés kifejlődését. – Pedig szegény asszony már csaknem összeesett. De hiába, akárhol kopogtattak is, minden ajtó zárva maradt. Támolyogtak hát tovább és...

Ezúttal a lakásajtó elektromos gongjának dallamos zengése szakította félbe az elbeszélést. Az apa bosszúsan ráncolta a szemöldökét, az anya idegesen szaladt be a konyhából.

– Hát ez meg mi – támadt neki szokott idegességével a férjének –, vársz valakit?

– Dehogy várok – védekezett a férfi. – Nem is tudom, ki az ör...

Az elektromos gong újra megszólalt.

– Nahát, ez aztán! – Az anya összecsapta a kezét. – Ilyen nincs! Hát már a szentestén sincs nyugta az embernek?

– Te, nem lehet, hogy... – suttogta Bori a bátyja fülébe.

– Te, az lehet, hogy...

– Hülyeség – mordult rá halkan Feri. Rövid megfontolás után meg is ismételte.

– Hülyeség.

A gong hangja harmadszor zengett végig a lakáson. Az anya idegesen összerándult. Az apa gyámoltalanul megemelte a vállát, torkát köszörülte, megigazította a nyakkendőjét, és az ajtó felé indult. A gyerekek követni akarták volna, de az anya visszatartott őket a lakószobában.

A lakásajtó közvetlenül a kertre nyílt, amint az gyakran előfordul földszintes családi házaknál. A kinyíló ajtó keretét ezüstös fényt árasztó köd töltötte be, s e titokzatos sugárzás közepén két árnykép állott, egy vézna férfi, fáradtan lecsüggő vállal, s egy elformátlanodott asszonyi alak.

– Bocsásson meg, uram... – A fáradtságtól rekedt hang szinte csak suttogott. – Bocsásson meg, de fényt láttam... Legalábbis azt hiszem... És gondoltam... Ha megkérhetném... Ha tudnának szállást adni... Az asszonyom már összeesik... Hiszen látja, ebben az állapotban... Csak erre az egyetlen éjszakára...

– De ilyet... Ki hallott már ilyet? – A megzavarodott apa hangjából határtalan elképedés beszélt.

– Itt vannak! Ők azok! – suttogta Bori. Ki akart surranni az előszobába, de anyja a karjánál fogva visszahúzta.

– Ha csak pár órára is – könyörgött tovább a rekedt hang. – Hogy kicsit megpihenjen szegény. Hiszen már lépni sem tud.

– De hát... Hogy jut egyáltalán erre a gondolatra, ember? – tört ki az apa. – Attól félek, eltévesztette az ajtót. Ez nem hotel vagy fogadó, hanem magánlakás. Érti? Menjen...

– Nincs nekünk pénzünk, uram. Semmink sincs, nem tudnánk fizetni – suttogta végképp megtörve a hang.

– Ó hát ez... Ezt igazán sajnálom... De hát... Igazán nem tudom... – Az apa érezhetően elbizonytalanodott.

– Engedd be őket, papi, engedd be őket! – Bori hangja tisztán csengett, mint az üvegharang.

– Fogd be a szád! – kiáltott rá az anyja, s visszalökte a gyereket a lakószobába. – Maguk pedig menjenek az állomási misszióhoz, vagy az üdvhadsereghez! – kiabált az ajtó felé. – Mit képzelnek? Egyszerűen berontani vadidegen emberekhez, még hozzá éppen szentestén! Csukd be az ajtót, Ferenc, azonnal csukd be!

– Nagyon sajnálom. – Az apa a vállát vonogatta, bizonytalanságát mintha elfújták volna. – Igazán lehetetlent kívánnak, be kell látniok maguknak is. – Becsapta az ajtót, de rövid megfontolás után újra fölrántotta. – Próbálják meg a rendőrőrszobán – kiabált, pedig már nem is látott senkit. – Ott biztosan kapnak valami segítséget. Jobbra a második utca.

A titokzatos, áthatolhatatlanul fénylő ködből válasz érkezett; ez azonban egészen más hang volt, tisztán és mélyen kondult, de hidegen és keményen.

– Mégse volt fény az, amit látni véltem.

Az ajtó végképp becsukódott. Az apa ezúttal beakasztotta a biztosító láncot is, kétszer ráfordította a kulcsot, aztán visszatért a lakószobába, ahol az anya a hangosan zokogó Borit korholta.

– Ne csinálj cirkuszt, Bori! Mit tudod te, miféle emberek voltak? Hajléktalanok, csavargók, talán bűnözők is! Kinek jutna egyéként eszébe így bekéredzkedni egy idegen otthonba? Álmunkban még a torkunkat is elvághatták volna! Ó, a kalács! Te jó ég, a kalács!


Megfordult, és kiszaladt a konyhába. Bori sírt még egy sort, Feri mély gondolatokba merülve bámult maga elé, mintha a perzsaszőnyeg mintáit tanulmányozta volna. Az apa le-föl járkált a szobában, megigazított néhány állítólag ferdén lógó képet a falon, aztán a szobájukba küldte a gyerekeket, hogy elrendezhesse az ajándékokat a gazdagon díszített karácsonyfa alatt.

A szenteste története befejezetlenül maradt. Nem is esett szó róla, soha többé..

A karácsonyfa története

A karácsonyfa története

a pogány időkbe nyúlik viszsza. Az élet jelképe minden vallásban a fa. Már az egyiptomiak, a rómaiak vagy a kelták szokásvilágában is megjelent, olykor örökzöld ág, esetleg koszorú, fagyöngy formájában.

Az életfa, az örökzöld ág azonkívül, hogy az élet megújulásának jelképe a pogány hiedelmek szerint védettséget is jelentett, s az emberek a gonosz szellemek elűzésére vitték otthonukba.

A zsidók ősi szokásrendjében az örökzöldek, koszorúk és girlandok az örök életet jelképezték.

A mai karácsonyfa Németországból, pontosabban az akkoriban német uralom alatt álló, ma Franciaországhoz tartozó Elzászból származik.

A történészek hosszú ideig vitatkoztak azon, hogy a világon mikor díszítettek először karácsonyfát. A legenda szerint Luther Márton, a protestáns vallásreformer állított először karácsonyfát a gyermekeinek.

A legfrissebb német történészi kutatások viszont ezt a jeles dátumot az 1521 körüli esztendőkre helyezik. Németországban eredetileg az Ádámról és Éváról szóló népszerű középkori játék fő kelléke volt a Édenkertet jelképező fenyőfa.

December 24-én ilyen paradicsomi fát állítottak fel otthonukban, és ágaira almákat akasztottak, utalásként a tiltott gyümölcsre.

Később a Megváltás keresztény szimbólumát jelképező ostyákkal, valamint kis gyertyákkal díszítették, az új fényt szimbolizálva, mely utat mutatott a három királyoknak a Kisjézus megtalálásához. De még sem Betlehemet, sem jászolt nem tettek a fa alá.

Karácsonykor ugyanabban a szobában állt egy fából készített piramis alakú gyertyatartó is, apró csillagocskákkal és kis karácsonyi szobrocskákkal díszítve.

A karácsonyfa a német evangélikusok körében a XVIII. században már nagyon elterjedt, ám csupán a következő évszázadban vált a keresztény világ általános szimbólumává.



Magyar nyelvterületen a XIX. század második felében lett igazán népszerű.

Népi hagyományaink szerint elődje a mestergerendára akasztott termőág, vagy karácsonyi életfa volt.

A karácsonyfa-állítás szokása először a jómódú nemesi családokban terjedt el, majd a XX. század elejétől egyre többen díszítettek fel otthonukban egy kis fenyőt vagy ágacskát az ünnep alkalmából. A történelmi adatok szerint először Brunszvik Teréz, az első magyarországi óvoda megalapítója állított karácsonyfát, 1824-ben.

A hagyományok közé tartozik, hogy noha ma már sokszor az egész család együtt készül a karácsonyra, a kisgyerekes szülők mégis titokban vásárolják meg és díszítik fel a karácsonyfát, s csak szentestén, a „kisangyal harangjának” a megcsendülése után engedik a csodálatos fához (és persze az elmaradhatatlan ajándékokhoz) a gyerekeket.

2011. november 21., hétfő

Tájképes - pálmás szett



Kód:

<style type="text/css"  > body {background-image: url("http://3.bp.blogspot.com/-CyYURaBpd6k/Tsp06nQf9dI/AAAAAAAAH6U/Gg1ov0wcVz8/s1600/0_h%25C3%25A1tt%25C3%25A9r-p%25C3%25A1lm%25C3%25A1s-3.jpg "); background-position: center; background-repeat: no-repeat; background-attachment: fixed; }
 </style >



2011. november 13., vasárnap

Tánczos Katalin : Az én Miatyánkom

Tánczos Katalin (+), a hajléktalan költő gyönyörű versét ajánlom figyelmetekbe !


Tánczos Katalin : Az én Miatyánkom

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád, soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj:
MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram!
SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor szabadul a Pokol a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram!
JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,
S mondd: Uram!
LEGYEN MEG A TE AKARATOD

Mikor a "kisember" fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",
S millió szegény a "nincstől" hal éhen,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,
S kérd: Uram!
ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!
Uram! Segíts!
S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram!
MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,
MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!
URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
AMEN!


UTÓHANG:

S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden,
Távozz Sátán - szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!

Miért féltek kicsinyhitűek?

BÍZZATOK ! Hisz' én megígértem Nektek!
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig - VELETEK MARADOK!



Itt találtok még több verset Tánczos Katalin-tól.


Szász András : A havasi mikulás


Szász András : A havasi mikulás


Egy ismerősöm mesélte, hogy Balánbánya környékén él egy rejtélyes öregember, aki karácsony táján sorra járja a vidék nélkülözőit, élelmet visz nekik, tüzelőt és játékot. De olyan ügyesen lopja oda ajándékait, hogy még soha senkinek sem sikerült tetten érnie. Így csak sejtik, ki is lehet valójában.

Sokáig én is hiába kerestem. Ajtaját rendszerint zárva találtam. Aztán egy késő őszi délután végre sikerült rátalálnom. Épp rőzsét gyűjtött az egyik erdőszélen. Láttam, meghökkent. Néhány pillanatig tétovázott, végül vállára vette a rőzseköteget és intett, hogy kövessem.

Otthon asztalhoz ültünk. Az öreg valahonnan előszedett egy üveg bort, két poharat, töltött, leült, aztán beszélgetni kezdtünk. Lassan, döcögősen indult a beszéd, ám egy idő után beletalált a kerékvágásba. Kiderült, hogy a rejtélyes öreg valódi neve Péter Ferenc, ám a környéken mindenki Ferenc Józsefként ismeri. Maga sem tudta, mikor és hogyan ragadt rá a monarchia hajdani császárának neve, csak arra emlékezett, hogy már gyermekként is így szólították a pajtásai. És azóta is folyamatosan, immár nyolcvanhét esztendeje.

Takaros háza egy kiugró szikla alatt lapul, Balánbánya északi határában, a Nagyhagymásra vezető út mellett. Faragott tornácú, zsindellyel fedett, amolyan valódi székely boronaház, amilyet tucatszám látni a gyergyói és csíki havasok aljában. Azért mégsem egészen olyan. Otthonosabb. Vastag gerendákból összerótt falai békét, nyugalmat árasztanak. Még a kéményéből felszálló füstnek is meleg, otthonszaga van. Ferenc József azonban mégsem a házának, annál inkább a szívének és kézügyességének köszönheti hírnevét.

Szorgos, szép feleségével és öt gyermekével évekig boldogan, gondtalan szeretetben élt a szikla alatti házban, mígnem egy szörnyű vonatszerencsétlenségben mindenkije odaveszett. A tusnádfürdői tömegbalesetről hónapokig cikkeztek az újságok. Néhány szemtanú álmában időnként még ma is meg-megjelennek a szakadékba zuhant szerelvény mellé kiterített, a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, véres tetemek. A tragédia után Ferenc József sokáig nem mozdult ki a házából. Zárkózottá, magányossá vált, kerülte az embereket. Évekkel a gyász után is csak tett-vett, szöszmötölt a ház körül, senkihez sem szólt, mégcsak nem is köszönt.

Úgy tíz esztendővel családja elvesztése után, egy környékbeli favágóra rádőlt a fa. A fiatalember társaival Egyeskő alatt döntötte a télirevalót, fent az erdőn. Hirtelen erős szél támadt, s a fa nem arra dőlt, amerre kellett volna. A favágó lába megakadt egy kiálló gyökérben, nem tudott elugrani, s maga alá lapította a hatalmas fa. Amikor társai lefűrészelték róla a vastag törzset még élt. Vértől habos szája motyogott valamit, de már nem lehetett megérteni a szavát. Nyögött egyet, tekintete megakadt egy magányos falevélen, aztán nem mozdult többé… Mire leértek vele, már egészen megmerevedett. Két fiúgyermeke maradt árván.

És azon a karácsonyon megtörtént az első csoda. Az özvegynek Csíkszentdomokoson akadt dolga. Még pirkadat előtt befogta a lovat a szán elé, felültette, jól bebugyolálta a két fiút és nekivágtak a sötét útnak. Késő este tértek csak haza. Legnagyobb meglepetésükre a tornácon, végig a fal mellett legalább egy hónapra elegendő, apróra vágott tűzifa sorakozott. Az ajtó előtt fenyőillatú, vasalt talpú szánkó, rajta fából kifaragva takaros kis szekér, előtte két apró ökröcske, mellettük két ficánkoló paripa. Annyira élethű mindegyik, hogy az ember szinte várta, mikor nyerítik vagy bőgik el magukat. A szán mellett tele átalvető, benne sonka, kolbász, frissen sült kenyér és kalács. Ugyan kitől származhat ez a jótétemény? – törte a fejét az asszony, de sehogyan sem talált választ. Néhány nappal később egy másik özvegy is hasonló esetről számolt be. Karácsonyig még négy helyen bukkant fel a rejtélyes Mikulás.

Megindult a szóbeszéd. A környékbeliek mindenkit számbavettek, végül kisütötték: egyedül Ferenc József tehette. Ezt látszott alátámasztani a fából készült állatkák finom mívű faragása is. A hozzáértő számára a véső kezelése sok mindent elárul a mesterről. De mindez csak feltételezés volt, a rejtélyes esetek pedig egyre sokasodtak. A jótékonykodó Mikulás kilétére azonban továbbra sem derült fény.

Úgy négy-öt éve Szentestén Ferenc József már épp lefekvéshez készült, amikor kívülről valaki erősen megdöngette a házajtót. Az öreg leakasztotta az asztal fölött lógó lámpát, az ajtóhoz csoszogott és szélesre tárta. Legalább húsz behavazott, kucsmás, kendős férfi és nő toporgott a térdig érő, frissen esett hóban. S ahogy ott állt némán a meglepetéstől, egyszer csak a kendősök köréből felcsendült az ősi dal: „Eljövénk e házhoz, hogy hírt adjunk róla, aki megszületék barmoknak jászlába…” Nőtt, terebélyesedett az ének, mintha már az erdő fái is énekeltek volna. Ferenc József pedig csak állt néma meghatódottsággal az ajtóban. S ahogy ott állt, szemei sarkában megjelent két apró, csillogó könnycsepp. Duzzadtak, nőttek a fénylő cseppek, végül elindultak lefelé a mély barázdáktól szabdalt arcon…

Azóta minden év Szentestéjén útra kelnek a környékbeliek, hogy köszöntsék és megajándékozzák titokzatos jótevőjüket, a havasi Mikulást. Mert karácsonykor mindenki ajándékozni akar. Ezt a szándékot kellene kiterjesztenünk az év minden napjára, hogy legyen mindig ajándékozásra kész emberségünk másokkal szemben: tiszteletben, becsületes munkában, az emberi hibákon való felülemelkedésben. S mindezt szeretetből. Mert a szeretet maga az örök karácsony.

Szász András : Szőrösfülű



Szász András : Szőrösfülű

A régi, karácsonyi emlékek között időnként fel-felsejlik egy furcsa öregember, egy favágó arca, akit mindenki csak Szőrösfülűként ismert Váradon. Aprócska legény voltam, tán abban az esztendőben kerültem iskolába, amikor Szenteste, a templomból hazafelé tartva apám észrevette.

Egy félig lebontott tűzfal tövében, a kővé fagyott földre terített kartonokon feküdt, mély álmot színlelve. Azon az estén különösen hideg volt. Az utcai lámpák fényétől kékesen csillogott a fák ágait borító zúzmara, a házfalak szinte ontották a jeges zimankót.

– Keljen fel, jóember! – szólt rá apám.

– Ha itt marad reggelre maga is olyan keményre fagy, mint a föld – tette hozzá a nyomaték kedvéért.

– Mit akar?… – dünnyögte mérgesen a vénember, miközben felült.

– Hol aludjak? Se otthonom, se rokonom…

– Megoldjuk valahogy – folytatta apám.

– Na, szedje össze szaporán a holmiját, aztán jöjjön. Ha sokat ácsorgunk itt, mi is megfagyunk… Anyám nem állta meg szó nélkül.

– Tán csak nem akarod hazahozni?

– De bizony, épp azt akarom – keményedett meg apám.

– Elvégre Szenteste van, mi pedig a templomból jövünk…

– Aztán hová fekteted? – fűzte a szót anyám. – Majd találunk alkalmas helyet a számára… – zárta le a vitát apám.

Addigra az öreg felkászálódott, a kartonok alól előhúzott egy koszos szatyrot, valahonnan előhalászott egy cigarettát és meggyújtotta.

– Készen vagyok. Felőlem akár indulhatunk is… – mondta.

A cigaretta egészen hazáig kitartott. Azóta se találkoztam olyan különlegesen büdös cigarettával.

– Megérkeztünk – állt meg a kapunk előtt apám. Az öreg zsírtól fénylő kabátja ujján elnyomta a cigarettavéget. A jeges szél felkapta a parazsat és csillagként szórta vissza rá.

– Vigyázzon már, nehogy tüzet fogjon! – szólt rá apám kapunyitás közben. Végigmentünk a havas udvaron, aztán fel a gangra. Az öreg szorgalmasan toporzékolta le szakadt bakancsairól a havat.

– Hagyja, jóember, majd leolvad a konyhában – nyugtatta apám. Bent öt tányért rakott az asztalra, villát, kést, elővette a kenyeret, aztán elindult a spájz felé, közben visszaszólt az öregnek.

– Mosson kezet a csapnál! Szappant is talál ott… Mire az öreg végzett a mosakodással apám is az asztalra rakta a kolbászt, szalonnát.

– Na, lásson hozzá, addig én elkészítem a fekhelyét, a feleségem meg főz egy kis teát, hogy felmelegítse – mondta, azzal kilépett az éjszakába. Jó negyedórába telt, mire visszajött.

– Megágyaztam magának a pincében. Ott el lehet a tél végéig – mondta a vénembernek, és ő is odaült az asztalhoz. Én anyám mellől, félve figyeltem az öreget, hogyan tör a kenyérből, kanyarít tempósan hol a kolbászból, hol a szalonnából. Csak az ételt nézte, ránk ügyet sem vetett. Akkor vettem észre, hogy nemcsak az arca borostás, fülcimpáin legalább centis hosszúságú szőrszálak meredeznek, de orrlyukából is tucatszám álltak ki a sörték… Szőrösfülű még evett, mikor minket, gyerekeket ágyba parancsolt apám. Emlékszem, sokáig beszélgettünk bátyámmal az öregről, mire végre elaludtunk. Reggel Szőrösfülű a pincében kapta a reggelit. Hiába rimánkodtak neki a szüleim, nem volt hajlandó feljönni. Apám morgott egy sort, aztán leakasztotta a spájzajtón lógó régi nagykabátját, anyám egy pár bakancsot, kucsmát, sálat, kesztyűt kerített elő valamelyik szekrény mélyéről, s apám ezeket is levitte. Félóra múlva az öreg eltűnt, csak késő este került elő. Akkorra anyám már odakészítette fekhelye mellé a vacsoráját. Attól kezdve ez így ment.

A toprongyos ember reggel mindig nyakába vette a várost, csak este, jóval sötétedés után érkezett meg. Hogy napközben hol járt, mivel foglalkozott, szüleim sem tudták, de nem is firtatták. Március elején, amint megereszkedett a hó, csöpögni kezdtek az ereszről lógó jégcsapok, s a hóvirágok is félve kidugták fejüket, Szőrösfülű megköszönte a vendéglátást. Apámmal még váltottak néhány szót és elment.

Júliusban meghozták a téli tüzelőnket, s még aznap megérkezett Szőrösfülű is. Vállán háromlábú fűrészállványt cipelt, melynek oldalán kis üveg himbálózott, az üvegcsében sárgás folyadék lötyögött, s egy lúdtoll állt ki belőle.

Felállította az állványt a farakás közelében, kiszerelte belőle a fűrészt, leült vele a gang lépcsőjére, elővett egy háromszögű reszelőt jobbra, balra meghajtotta a fűrészfogakat, végül valamennyit gondosan megreszelte. Visszarakta helyére a fűrészt, felkapott egy jókora fahasábot, az állvány bakjára rakta, kivette a tollat az üvegből és két oldalán bekente vele a fűrészlapot.

Végül felgyűrte ingujját, beleköpött a tenyerébe és beleeresztette a fűrészt a combvastagságú fába. Ütemesen húzta-tolta a fűrészt. Harsogott, jajveszékelt a fa, alatta egyre nőtt a fűrészpor-halom. Én a lépcsőn ülve néztem. Ma sem tudom miért, de rokonszenves volt számomra az öreg. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan rejtélyesség áradt belőle. Ezért valahányszor fát vágott nálunk, mindig a lépcsőn ültem és néztem. Néha kérdeztem tőle valami gyerekes dolgot. Egyszer-kétszer válaszolt, legtöbbször azonban eleresztette füle mellett a kérdéseimet.

– A bácsi világéletében fát vágott, vagy foglalkozott egyébbel is? – szegeztem neki a kérdést egy alkalommal.

Meglepődött. Abbahagyta a favágást, a bak kampójára akasztotta a fűrészt, és leült mellém a lépcsőre. Megtörölte verejtékező homlokát, előhalászott egyet büdös cigarettái közül és rágyújtott. Egy ideig csak szótlanul ült. Nagyokat slukkolt a cigarettából, egészen behorpadt az arca, időnként útjára engedett egy-egy sebesen forgó füstkarikát, s hosszan nézett utána. Végre megszólalt. Lassan, vontatottan, mintha előbb minden szót alaposan megrágott volna…

– Tudnod kell, hogy Kolozsváron születtem – kezdte. – Hárman voltunk testvérek. Apám jó nevű ügyvéd volt. Amolyan tipikus békebeli paragrafus-szakértő, akit kizárólag csak a munkája érdekelt. Minden reggel pontosan fél nyolckor elköszönt tőlünk, aztán este hétig nem láttuk. Megvacsorázott, kiolvasta az újságot, majd lefeküdtünk. Másnap kezdődött minden elölről. Velünk, gyerekekkel anyám foglalkozott. Ő nevelt, ápolt minket, segített leckéink elkészítésében. És ő vezette a háztartást is, bevásárolt, főzött, mosott. Ha akadt kevéske szabadideje, a kertben serénykedett. Nagyjából annyi idős lehettem, mint te most, amikor valamilyen rejtélyes kór támadott meg. Előtte eleven kisfiú voltam, mindig kész a gyerekes csínytevésekre. A betegség mindent megváltoztatott. Fárasztott a mozgás felhagytam hát a hancúrozással, csavargással. Hallgataggá, visszahúzódóvá váltam. Naphosszat elüldögéltem a képeskönyveim, játékaim között, s csak néztem magam elé, vagy a semmibe révedtem. Szüleim Kolozsvár összes híres orvosához elvittek. A doktorok tapogattak, kopogtattak, faggattak, hümmögtek, de diagnózist egyik sem tudott mondani. Apám azonban nem tágított. Kiderítette, hogy Marosvásárhelyen él egy idős professzor, aki szinte minden betegséget ismer. Nosza vonatra ültünk és átmentünk Marosvásárhelyre. A jóságos tekintetű öreg tanár tetőtől talpig alaposan megvizsgált, végül azt mondta apámnak:

„Pontosan magam sem tudom, mi a betegség neve, bár apám, aki szintén orvos volt, egyszer mesélt hasonló esetről. Csak egyet tudok biztosan: ha a fiúcska legalább négy évet folyamatosan a havasokban tölt, kilencven százalékos eséllyel életben marad. Ellenkező esetben egy éven belül meghal.”

Apám nem sokat teketóriázott. Átadta praxisát egyik barátjának, elrendezte pénzügyeit, egy este anyámmal becsomagolták a szükséges ruhákat, reggel elbúcsúztunk tőlük és én apámmal nekivágtam a nagy ismeretlennek. Sok helyen megfordultunk, már nem mindegyikre emlékszem, végül Csíkszentdomokoson kötöttünk ki. Egy idős özvegyasszony fogadott be minket. Apám beíratott az iskolába, attól kezdve ott éltünk. Amint eljött a nyári szünidő, szekérre raktuk a poggyászainkat és felmentünk Balánbánya fölé, a Kovács-tetőre. Ott töltöttük a nyarat, egy boronákból összeácsolt házban. Ősszel visszamentünk Domokosra. Apám gyorsan feltalálta magát. Segített a domokosiaknak pörös ügyeik intézésében. Folyamodványokat, fellebbezéseket, leveleket írt, tanácsokkal látta el a hozzá fordulókat. Megszerettek, befogadtak minket, mintha született domokosiak lettünk volna.

Egész évben köztük voltunk, csak karácsonykor utaztunk haza, Kolozsvárra, hogy legalább Szenteste együtt legyen a család. Telt, múlt az idő, sok mindent megtanultam a székelyektől, többek között a favágást is. Véletlenül sem gondoltam, hogy egyszer még hasznát veszem. Mire elértem a gimnazista kort, olyan egészséges voltam, mint a makk. Apámmal hazaköltöztünk Kolozsvárra. Érettségi után beiratkoztam a váradi jogi akadémiára. Sikeresen lediplomáztam. Három évig apám egyik barátja mellett bojtároskodtam, majd saját irodát nyitottam.

Közben kitört a háború, 1940-ben bejöttek a magyarok, engem meg behívtak katonának. Hadnagyként szolgáltam egy géppuskás alakulatnál. Negyvennégy végén többedmagammal orosz fogságba estem. Szibériába vittek minket. Társaim többsége az első évben meghalt. Én a székely havasokban szerzett edzettségemnek köszönhetően, túléltem a mostoha időjárást, túl és a sanyarú tábori létet. Ötévnyi szenvedés, gyötrődés után 1949-ben végre elengedtek. Soványan, rongyosan érkeztem haza, Kolozsvárra, de a szüleimet, testvéreimet nem találtam. Nyomtalanul eltűntek a háború forgatagában. Egyik rokonom javasolta, jobb lesz, ha én is elhagyom Kolozsvárt, mielőtt a szüleim sorsára jutok. Így kerültem Váradra. Próbáltam elhelyezkedni, de mindenhol elutasítottak. Néhány helyen nyíltan a képembe vágták: „Maga veszélyt jelent a népi hatalomra.” Sehol sem kellettem, és más városba is hiába mentem volna. A hatalom mindenütt ugyanaz volt. És ez a hatalom rettegett az olyan emberektől, akik származásuk vagy iskolázottságuk révén átláttak egyenlőséget hirdető eszméik hamisságán.

A magamfajta iskolázott emberek jelentették a legfőbb veszélyt, a szovjet mintára épülő új társadalmi formára. Maradék pénzemen megvettem ezt a fűrészt, azóta favágással foglalkozom. Néhány évig egy Körös-parti házban béreltem szobát. Amióta megjelentek a motoros fűrészek, olyan kevés a munkám, hogy képtelen vagyok fizetni a lakbért. Aludtam már hidak alatt, parkokban, elhagyott házakban. Idővel mindenhonnan elkergettek, vagy kiszorítottak a fiatalabb hajléktalanok…

Hát ez az életem története dióhéjban, s így lettem favágó – sóhajtott nagyot az öreg, azzal felállt, beleköpött a tenyerébe és fűrészelt tovább… Egészen sötétedésig. Akkor összecsukta az állványt, megrakta fával a kikészített nagy füles kosarat, s kezdte lehordani a pincébe a felvágott fát. Két nap alatt általában végzett. Harmadik nap még széthasított néhány bogos-göcsörtös tuskót, aztán eltűnt. Csak november közepe táján került ismét elő, hogy éjszakánként elfoglalja pincénkben kialakított szálláshelyét. Már nagyobbacska voltam, mikor egy télen hiába vártuk.

Leesett a hó, keményre fagyott a föld, de Szőrösfülű csak nem érkezett.

– Nem jön, hát nem jön – rántott a vállán apám. – Biztosan talált magának jobb kvártélyt…

De bántotta a dolog, láttuk. Egy nap aztán a fejébe nyomta kucsmáját és elballagott a sarki kocsmába. Ott tartotta Szőrösfülű a fejszéjét és favágóállványát. Sokáig elmaradt. Mikor hazatért azt mondta anyámnak:

Most már megnyugodhatsz. Szőrösfülű nem jön többé. A kocsmáros szerint két hete örökre elment. Ahogy ismerem, már a „fentiek” téli tüzelőjét aprítja. De az is lehet, hogy semmit sem tesz, csak élvezi a mennyország melegét, a törődést és a szeretetet, melyből olyan fájdalmasan kevés jutott neki ezen a keményre fagyott földön.

Nyikolaj Gumiljov - A mennyország kapuja


Nyikolaj Gumiljov - A mennyország kapuja


Nem zárták be hét gyémántpecsétesen
A Mennyország örök kapuját,
Nem vakít csalóka tündöklése sem,
És helyét se tudja a világ.

Falban ajtó, réges-régen elhagyott,
Semmi más, csupán mohos kövek,
Mint hivatlan vendég, vén koldus topog
Ott, s övén egy kulcscsomó fityeg.

Lovagok ügetnek arra, vértesek,
Harci kürt rikolt, ezüst csörög,
S Pétert, a kapust, nem látja senki meg,
Bár apostolok közt legdicsőbb.

Ábrándoznak: "Ott, hol Krisztus sírja van,
Tárul majd ki elibénk a menny,
S a megígért óra zendül hangosan,
Fenn, a szentséges Tábor-hegyen."

Lassan így vonulnak, rémes-rangosan,
Harsányan rikong a büszke kürt,
S Péter, mint egy koldus, áll toprongyosan,
Sápadt arccal az ajtó előtt.

(Baka István fordítása)

Szász András : Csiby Antal mennybejutása

Szász András : Csiby Antal mennybejutása



Történt, hogy április utolsó napján, kilencvennyolc éves korában, Gyergyóditrón meghalt Csiby Antal. Világéletében becsületes, egyenes embernek ismerte mindenki, szállt is a lelke szépen felfelé, egészen a mennyország kapujáig, ahol maga Szent Péter fogadta – személyesen.

– Isten hozta, Antal bátyám! – köszöntötte illendőképp az egyház kulcsainak őrzésével megbízott apostol az érkezőt.

– Kétségtelen, hogy az Úr is sokban segített, hogy idejussak, de magam is hozzátettem egy jókora adaggal – válaszolta az idős székely.

– De ha már ilyen szívélyesen fogadtál, kedves öcsémuram, azt is mond meg nékem, hogyan juthatok bé, ezen a kapun belülre?

– Misem egyszerűbb ennél, Antal bátyám – mosolygott a mennyország portása –, mindössze száz pont szükséges hozzá…

– Miféle száz pont? – hökkent meg a havasok idős fia.

– Hát végignézzük az életét, aztán pontozzuk a jócselekedeteid. Amint megvan a száz pont, menten megnyílik maga előtt a kapu, s máris indulhat befelé – magyarázta Szent Péter.

– No, lássuk csak – mondta Csiby Antal, azzal leült a kapu melletti padra.

– Először is: minden vasárnap, amikor a munka engedte, eljártam a szentmisékre. S ha mégsem került rá sor – az Úr is láthatta –, akkor se kocsmázással töltöttem az időt…

– Nagyon jó! Remek! Egy pont már meg is van! Látja, bátyám, nem is olyan nehéz ez – mosolygott Szent Péter.

– Gondolkodott tovább az öreg, a nagy erőlködésben még a verejték is kiütött a homlokán, aztán egyszer csak kivágta nagy büszkén: Jut eszembe, öcsém, úgy tíz esztendeje a gyerekeim elvittek volt Rómába, oszt még a sírodat is meglátogattam…

– Ez igen! Bizony, ezért is pont jár. Máris két pontja van – lelkendezett Szent Péter.

– Három gyerekem, nyolc unokám és három dédunokám van. Valamennyit istenfélő, vallásos emberré neveltem – folytatta a sorolást a ráncok barázdálta képű székely.

– Lám, megvan az újabb pont! Már nem is kell olyan sok… – bíztatta az öreget a mennyei kulcsár.

Ült Csiby Antal konok elszántsággal a padon, s gondolkodott keményen, de bárhogy is törte a fejét, az említett háromnál sehogyse jutott több jócselekedet az eszébe. Egy idő után aztán fel is adta, s megszólalt nagy keserűen:

– Tudod, Péter fiam, én ide a magam erejéből bizony soha bé nem jutok.

– Ez az, öreg! Ezért a kijelentéséért kereken kilencvenhét pont jár – örvendezett a halászból lett apostol.

– S ezzel meg is van a száz pont! S valóban. Abban a pillanatban kitárult a fényes kapu, és a gyergyóditrói Csiby Antal meghatódva lépett be a Mennyek Országába. Mert teremtő Istenünk szemében, valamilyen rejtélyes oknál fogva, akármilyen jócselekedetnél többet érő az őszinte bűnbánat, saját gyarlóságunk, gyengeségünk és esendőségünk beismerése. Olyan tulajdonságok ezek, melyek birtokában bárki biztosra veheti, hogy halálát követően holmi pontszámlálások helyett szélesre tárt kapuval fogadják majd ott fent, az örökkévaló Isten szent birodalmában.

Shoutbox

Shoutbox

Ez egy ingyenes , regisztráció nélküli üzenőfal .

Kérek mindenkit NE EZT HASZNÁLJA az oldalon !
Köszönöm.



Shoutbox

<!-- Start HTML Code --><iframe title="Shoutbox" WIDTH="160" HEIGHT="400" src="http://shoutbox.widget.me/window.html?uid=g5d20" frameborder="0" scrolling="auto"></iframe><script src="http://shoutbox.widget.me/v1.js" type="text/javascript"></script><br><a href="http://shoutbox.widget.me" title="Shoutbox Widget">Shout</a><a href="http://shoutbox-tutorials.blogspot.com" title="Shoutbox Tutorials">box</a><br><!-- End -->

ViccBox



Színkódok

Egyszerűbb szinek


Több szín választék


Még színkódok


2011. november 12., szombat

Várnai Zseni : Hull a hó



Várnai Zseni : Hull a hó


Hull a hó, hull a hó,
lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.

Vastag hóbunda alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.

Szuhanics Albert : Csöndes éj


Szuhanics Albert : Csöndes éj

Csöndes éj borul reánk,
fehér a nagy világ.
Szétárad a nyugalom
az erdőn, réten át.

Nagy pelyhekben hull a hó,
kinn sétálgatni jó.
A csönd megérint bennünket,
a köröttünk lakó...

A bennünk lévő csönd örül,
hogy párjára talált.
Sok pihe száll, nézz körül,
láss fehér éjszakát!

Pehely-könnyű csöndes éj
egy titokról mesél.
A nyugodalom ősi titka
álmainkban él...

Néha felébred velünk,
s mily csodaszép nekünk.
A fehér csönd valóra vált,
így ünnepel velünk.

Csöndes éj, hópihe hull,
a városra borul.
A házsoron, a kerteken
fehér varázs az úr.

Gábor Andor: Esik a hó


Valójában ezt a verset Gábor Andor 1920-ban a darutollas fehérterror tombolása idején nem széplelkeknek írta.

Gábor Andor: Esik a hó

Nagy a lelked ünnepszomja,
mely homályát fénybe vonja.
Intést kaptál, szólt a naptár,
világ készül karácsonyra,
Lágyulásra, enyhülésre,
játszódásra, kisdedekkel,
Szép családi máriásra,
dominóra, ekmek-stekkel.
Mindenféle szépre, jóra,
érzelmesre, meghatóra,
Minden múltat elfeledve,
ünneplőre kong az óra,
S embert isten megsegíti;
ő is készül, látható:
Hull a hó, hull a hó,
hull a... hull a... hull a hó.

Ablakokon jégvirág van,
művészkedő hideg csípte,
Domb lejtőjén hóból dunna,
faágakon hóból csipke.
Képzelhetsz-e ennél szebbet,
szemnek, szívnek ékesebbet?
Ékesebbet? édesebbet?
ennél békességesebbet?
Homlok veszti régi ráncát,
arc veszíti rút redőjét:
Ember nézi isten úrnak
finom fehér lepedőjét:
Élni ilyen környezetben,
ó milyen szép, ó be jó!
Hull a hó, hull a hó,
hull a... hull a... hull a hó!

Legjobbján e világoknak
most van minden a legjobban,
Balgaság itt attól félni,
hogy valami lángralobban...
Hunyt tüzeknek üszke, piszka...
súlyos szemfedő takarja;
Fehér legyen a karácsony,
fehér isten úgy akarja.
Békességet, boldogságot
küld az Ég az embereknek,
Felnőtteknek Corned-beefet,
kondenztejet kisgyereknek.
Hogyne volna rendben minden:
ne is legyen róla szó:
Hull a hó, hull a hó,
hull a. ..hull a. ..hull a hó!

Hull a hó... s a kályha lapján
sisteregve sűl az alma...
Még kiáll a hó alól a
négy esztendő holttest-halma...
Lágy meleg... sült-alma illat...
bölcsnyugalmú drága fészek.
Csonthegyekre épített ház
ablakából szertenézek...
Nincs puhább e látomásnál:
hull a hó és hull a szépség,
Benne gázol ronda népség,
rajt sem egyensúly, sem épség,
Mint karója koplalásnak;
rokkant ez, s az rokkanó...
Hull a hó, hull a hó,
hull a... hull a... hull a hó!

Hulla, hulla, hulla-halmaz,
vörös vérek csordulása,
Éhes szemek dülledése,
üres gyomrok kordulása,
Rikoltása hangos kincsnek,
hallgatása néma nincsnek,
Koldus jajnál messzibbhalló
kaffanása úri pincsnek.
Lelki furkó, testi ostor,
báró Krisztus, gróf Apostol.
Leszakad a mennyek boltja,
hűvös íve hév napostól.
Nem is robban, csak leroppan,
olyan rozzant s rothadó...
Hull a hó, hull a hó,
hull a... hull a... hull a hó!
Hulla, hulla, hulla, hulla,
hulla, hulla, hulla... hó!

A hóvirág (Zelk Zoltán meséje nyomán)



A hóvirág (Zelk Zoltán meséje nyomán)

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.

- Alszol még? - suttogta szomszédjának az egyik fűszál. Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:

- Miért mosolyogsz? - Nem a szellő hív játszani?

Erre elnevette magát a füvecske.

- Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát! A másik fűszál csak most tért magához.

- Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat! Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.

- Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!

- Ne aludj! - suttogta a másik - Nézzük meg, mi van a világban.

- Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól. De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.

- Meg kell keresnünk a módját!

- De hogyan? Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:

- Én már kitaláltam! Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.

- Fölébresztem a föld alatt alvókat - mondta titokzatosan.

- Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól. De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.

- Jó reggelt - kiabált jó erősen. - Kialudtátok magatokat? A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:

- Ki az, mi az?!

- Fűszálacska! - volt a válasz. Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.

- Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! - kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.

- Csakhogy itt vagy! - mondogatták a fűszálak. Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni - gondolta az első fűszál.

- De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?

- Te voltál az egyetlen reményünk - mondta a másik fűszálacska.

- Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár. A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:

- Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég! Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.

- Most már nemsokára jön a szellő is - mondta az első fűszálacska a szomszédjának.

- És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam - válaszolta a másik füvecske -, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom. A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

Megosztás ikonok a blogodba


A weboldal tartalmának továbbosztását segítik az úgynevezett bookmarklet ikonok. Számos ilyen szolgáltató létezik már a weben, melyek egyszerű widget beillesztéssel segítik a blogger és az olvasók életét, hogy az éppen látott tartalom továbbküldhető legyen Facebook, Twitter, iWiW és Startlap irányba, vagy akár CitroMail segítségével továbbküldve.

<a target="_blank" href="http://www.facebook.com/" onclick="javascript:pageTracker._trackPageview('/share/facebook');window.open('http://www.facebook.com/share.php?u='+encodeURIComponent(location.href)+'&title='+encodeURIComponent(document.title));return false;" title="Add a Facebook-hoz"><img border="0" width="16" alt="Add a Facebook-hoz" src="http://sancho.hu/files/blog/content/shareicons/facebook.png" height="16" /></a>

<a onclick="javascript:pageTracker._trackPageview('/share/citromail');" style="border: 0px!important;" href="javascript:(function(){S='';D=document;W=window;if(D.selection) {Q=D.selection.createRange().text;} else if (W.getSelection) {Q=W.getSelection();} else if (W.getSelection) {Q=W.getSelection();}; var url=W.top.location.href;var title=window.top.document.title||'';var wn=title.replace(/[^a-zA-Z0-9]/gi,'_');window.open('http://citromail.hu/share/?url='+encodeURIComponent(url)+'&amp;subject='+encodeURIComponent(title)+'&amp;body='+escape(Q),wn,'width=490,height=395,toolbar=0,resizable=no,location=0,status=0,menubar=0,directories=0');})();"><img style="border: 0px!important;" src="http://img.citromail.hu/2.0/img/share/kek_4.png" alt="Oszd meg a Citromail-lel!" title="Oszd meg a Citromail-lel!" /></a>

<a target="_blank" href="http://www.iwiw.hu/" onclick="javascript:pageTracker._trackPageview('/share/iwiw');window.open('http://iwiw.hu/pages/share/share.jsp?u='+encodeURIComponent(location.href)+'&title='+encodeURIComponent(document.title));return false;" title="Add az iWiW-hez"><img border="0" width="16" alt="Add az iWiW-hez" src="http://sancho.hu/files/blog/content/shareicons/iwiw.png" height="16" /></a>

<a class="google-share" href="javascript:var%20b=document.body;var%20GR________bookmarklet_domain='http://www.google.com';if(b&amp;&amp;!document.xmlVersion){void(z=document.createElement('script'));void(z.src='http://www.google.com/reader/ui/link-bookmarklet.js');void(b.appendChild(z));}else{}" title="Add a Google Reader-hez" onclick="javascript:pageTracker._trackPageview('/share/greader');"><img border="0" width="16" alt="Add a Google Reader-hez" src="http://sancho.hu/files/blog/content/shareicons/greader.png" height="16" /></a>

A linkek között megtaláljátok az oldal elérhetőségét ahonnan hoztam .

2011. november 7., hétfő

Őfelsége Mária királynő : Az elátkozott kút



Őfelsége Mária királynő : Az elátkozott kút

Karácsonyi mese

Ma egy igen érdekes karácsonyi mesét mondok nektek.

Sötét erdő közepén lévő, elhagyott, mély és titokzatos kutról van szó. Környékében lakó parasztok igen féltek, mert jajgatást, nyögést s néha olyféle kopogást lehetett hallani, mintha valaki a kut falát verte volna. A közhiedelem az volt, hogy valami lélek van rabságban ott a mélyben, honnét nem tud szabadulni.

Az erdőhöz legközelebb eső falut Galcá-nak hivták. Szegényes kis falu, alacsony és piszkos házakkal, melyek előtt a virágoskertben a virágok halaványnak és élettelennek látszottak, mert a talaj kavicsos és terméketlen volt. A falu közepén régi kis fatemplom állott, magas tetőzettel.

A megszámlálhatatlan sok évszak úgy rajta hagyta nyomát , hogy a zsindelyek megszürkültek, de azért szinte jól esett ránézni. Öreg, aszott orgonabokrok övezték a templomot s itt-ott egy-egy lapos sírt árnyékoltak be.

A parasztok szégyelték düledező kis templomukat és azon álmodoztak, hogy szép ujat épitenek, meszelt falut, bádog fedéllel, mely napfényben ezüstként fénylik és nem hatol át rajta sem az eső, sem a hó.

A szószék élénk szinre festett, vastag kőoszlopokon áll volna, ajtaja felett a festett isten-szemmel. Nekünk, kétségkivül, jobban tetszett volna a nagyfedelü, ferde fatemplomka, de lássátok... minden falunak van vágya és büszkesége és nem szeret a másik mögött maradni.

Az erdőntuli Bostea községben uj, nagy templom emelkedett, olyan, mint amilyeet a Galea községbeliek is álmodtak, de Galea szegény kis falu volt és lakói igen szomoru sorsban éltek.

Ám, úgy hiszem, az elvarázsolt kutról beszéltünk. Nemde? Nem tudom, miért, de a parasztok ugy képzelték, hogy az ismeretlen rabszellem nagy veszedelmet hozhat rájuk, ha kiszabadul és csak ugy lehet őt megbékiteni, ha apró ajándékokat hajigálnak neki.

Egyes ünnepeken, mint Nagyboldogasszony, szent Demeter napján ajándékokat vittel a büvös kutnak. Mise után, mielőbb mulatni vagy a kocsmába mentek volna, csapatosan indultak az erdőbe ajándékokkal. Egyesek virágot vittek, vagy cifra tojást, mások perecet, ismét mások szép szallaggal átkötött búza-kévét. A gyermekek örömmel adták oda a szilvát, cseresznyét, diót, vagy pedig a folyó medréből összeszedett kövecskéket, melyek, ha megnyalták rózsaszinüekké és fényessé váltak. A lányok gyöngyöket dobáltak a fejükről, szentképeket, érmeket és más apróságokat; a legények pedig apró pénzt, a katona zubonyról való gombokat, piros szegfüt. Sőt még az öreg asszonyok is elmentek guzsalylyal a hónuk alatt és oltatlan szenet meg gyapjut dobtak bele, varázsszavakat s imádságokat mormolva.

Télen a kút igen elhagyatott volt, senki sem merészkedett az erdőbe menni.

Galea falu szélén, inkább kunyhónak tetsző házban élt egy szegény özvegy, névszerint Mária. Egyetlen fiu gyermeke volt, a kékszemü, sápadt arcu Péter. Egészen az anyjára hasonlitott.

A kis fiunak volt még két nővérkéje, de azok mindketten a templomkerti orgonák alatt porladoztak.

Az özvegy oly szegény volt, hogy még csak egy kereszttel sem tudta megjelölni a helyet, ahol leánykái nyugosznak. Emiatt Péter sokat szomorkodott. Péter igen jámbor volt, megtartott minden böjtöt. Ám igazat szólva, eleget soha sem ehetett. Buzgón eljárt a vasárnapi vallástanitásokra, figyelemmel hallgatta Tógyer pap mondásait, noha szavainak értelmét nem értette meg egészen és sokat tévesen fogott fel ifju elméje.

Péter egyebek közt abban a hitben volt, hogy Bostea község temploma sokkal szentebb, mert nagyobb és ujabb, mint az ő kis templomuk. Ez a gondolat gyökeret bvert agyában egy vasárnap mise után, amikor a pap a templom épitéséhez szükséges pénz összeszedéséről beszélt és példának a Bostea község templomát hozta fel melyet a nép nagy áldozatok árán emelt.

Szegény és gazdag odaadta verejtékkel összerakott keresetének egyrészét, megtisztelve ekképp az Úr nevét. Péternek azonban nem volt pénze, még csak egy krajcárja sem. Mert ha tehette volna, örömest adja az egész templom épitési költségét.

Sohasem volt Bostán, tehát a templomot gyönyörünek képzelte. Péter hét éves volt, amikor a nagy erővel beköszöntő tél elején az anyja megbetegedett. A kisfiu igen szerette anyját, s kimondhatatlan fájdalom gyötörte lelkét, látván őt szenvedni, anélkül, hogy tudott volna rajta segiteni.

A kunyhóban nem volt ágy, s szegény beteg asszony falócán feküdt. A szük szobát majdnem egészen egy nagy, földből rakott tüzhely foglalta el, melyet Péter nagy igyekezettel tartott melegen, minden nap száraz galyat hozván az erdőből.

Néhány koszoru hagyma a búbos kemence mögött kevés tengeri liszt egy kis teknőben volt az egész téli eleség. Természetes, hogy a fiucska nem volt valami jó szakács és Mária sóhajtva távolitotta el magától az ételt, melyet a gyermek olyan aggódva vitt oda neki.

Mennyire búsult ezért a fiu és mennyi könnyet hullatott halavány arcára!

Aztán a sarokba huzódott, letérdepelt és elmondta a Miatyánkot és még több imádságot, miket a paptól tanult. Elhadarta egyiket a másik után, noha semmi összefüggésben sem voltak fájdalmával... de mégis imádság, Isten előtt kedves imádság volt, nemde?... Azután anyja mellé somfordált, szorosan mellé húzódott s abban a reményben, hátha melegitené: sovány kezével magához szoritotta. De jaj! Mintha nem hallaná Isten a gyermek imádságát: Mária egyre rosszabbul lett.

S akkor a gyermek abban a hitben, hogy valamivel vétett Isten ellen, lelkiismeret-furdalást kezdett érezni, noha nem emlékezett arra, hogy a tizparancsolat közül valamelyiket áthágta volna.

***

Karácsony előestéje volt. Mária még mindig feküdt, s a halál környékezte.

Péter jól tudta, hogy ha az ember valami vágyát teljesülni akarja látni, ájtatosan gyertyát kell gyujtani valamelyik szentkép, de különösen a boldogságos Szüz képe előtt, mert a hittel meggyujtott gyertyák erőt adnak az imádságnak. Mivel a legutóbbi vasárnap segitett az öreg kántornak a misénél, kapott tőle egy gyertyácskát.

A gyertya igen kicsi és vékony volt, igy hát nagy gonddal kellett rá vigyázni. Ezenkivül kapott még az öreg kántortól egy elszakadozott, ócska skatulyában 5 szál gyufát, melyekkel, ha megőrzi a nedvességtől, meggyujthatja a szent kép előtt a gyertyát. Minden rendben lett volna, ha Péter nem veszi eszébe, hogy a gyertyát a bosteai temploma kell vinnie. Valamint a falubeliek, ő is abban a téves hitben volt, hogy az ő kis templomuk nem eléggé szent és méltó az Istenhez...

A drága, kedves kis templom!...

Bosteába vagy igen nagy kerülővel lehetett jutni, vagy azon a sötét erdőn kellett átvágni, amelyikben a kut volt. Péter nyáron is félt a kuttól, hát még télen, amikor az erdőben a farkasok tanyáztak!

Nem akarta az anyját sokáig hagyni egyedül és minden félelme ellenére is arra határozta magát, hogy neki megy a félelmetes útnak. Felvette tehát kabátját, nálánál nagyobb sapkáját, mely egyszerre az édes apjáé is volt, gondosan zsebbe tette a gyufát, a drága gyertyát és kész volt az indulásra. De mielőtt kilépett volna a kunyhóból, nem felejtette el a megmaradt fát a tüzre tenni és anyja mellé egy korsó vizet állitani.

Mária a falnak fordulva és félrebeszélt. Értelmetlen szavakat mondott, melyek félelemmel töltötték el a szegény gyermek lelkét.

Már az alkony kezdett alászállni. Péter azonban nem tudott előbb elindulni. Kis nyugtalanságot érzett, de mivel terve keresztülvitelére el volt határozva, nem gondolt arra, hogy valami érheti...

Hamarosan az erdő szélére ért.

- Vajjon ki tudom kerülni a kutat? - gondolta a gyermek.

- Két út van, a hosszabb nem visz arra. A szél haragosan süvitett a galyak közt. Péter reszketett. Milyen hideg lett!... Szerencsére, nem volt nagy hó, csak egyes helyeken, ahol a szél összehordta. Noha sietett,mégis ugy tetszett neki, hogy az éj követi, eléri, megfogja!...

Torka elszorult és alig lihegett. Milyen nagy erdő, milyen hatalmas tölgyek! Péter sohasem érezte magát ily kicsinynek.

- Oh! Ha rátalálnék a jó utra! - mondta a gyermek majdnem hangosan.

- Nem akarok a kút felé menni. Amint ezeket a szavakat mondja - kopp, kopp, - hallszik egy hang, melytől való félelmében majd megdermedt.

- Kopp, kopp... dübörgés... aztán egy másik, mely mintha a föld mélyéből jövő kiáltás lett volna.

Habár hideg volt, mégis izzadság boritotta el. Milyen sötét éj! A fák sötét épületekké változtak, minden oldalról elzárva őt. Kopp, kopp... - Istenem, Istenem! Ez a hang a kutból jön! Megfordulhatott volna és a fák között osonva elhagyhatta volna a megátkozott helyet, de nem gondolt ilyesmire, hanem határozott lépésekkel ment előre, mintha az a szörnyüség huzta volna magához. Igen! Ime, a fekete kút, melyet nem tudott elkerülni. Péter ijedtében megbotlott s megpróbált felállni, de lihegve esett a kút szélére. Ez kis ideig arccal a hideg hóban maradt és hangosan sirt.

De mi az? Sir még valaki? Csak ő egyedül volt abban a magányosságban? Még más kétségbeesett is volt ott? Vagy csalódik? Ugy tünt fel neki, hogy egy síró gyermek hangját hallja. Péter felállt. Már nem félt. Hogy is félne egy szegény, sötétben síró gyermektől?!

Ismét hallatszottak az ütések. Kopp... kopp... Oh, a gonosz kut! És bele kellett néznie. Valami hatalmas erő kényszeritette erre. Péter sohasem szeretett a kútba nézni, még a legfényesebb nappal sem, amikor az anyja fogta a kezét, mert azután több éjjel egymásután nem tudott nyugodni, azt képzelve, hogy esik bele a borzasztó, sötét mélységbe.

De ki lehet ott lent? Miféle titok rejtőzködött az ismeretlen mélységben? Nem tudta elgondolni.

Egyszerre éles gyermekhang kiáltott fel:

- Oh, enged kijönnöm! Segits! Dobd le a gyertyádat! Egyedül vagyok itt a sötétben és nagyon fázom!

- Az én gyertyácskámat! - sóhajtott Péter és elfelejtette a félelmet, csodálkozást, vagy bármi más érzetet azon az óhajon kívül hogy megőrizze gyertyáját.

- Nem hajithatom le! Nem! Nem!

- De itt fázom! - kiáltott a hang a kútból.

- Fázom... félek... ma karácsony van!... és én egyedül vagyok a sötétben!...

- Jó, jó, de az én anyám halálos beteg, - mondta szomoruan Péter.

-. Bosteára kell mennem, hogy ott a gyertyát meggyújtsam a szent Szüz képe előtt... hogy édes anyám meggyógyuljon.

- Elég sok gyertya ég karácsony előestéjén a szent képek előtt. Szüz Mária nem fogja a te gyertyád hiányát érezni de én itt fázom! Add ide gyertyácskádat!...

- De a Szüz Mária előtt meggyújtott gyertyák nem helyettesithetik az enyémet, - siránkozott Péter. Sohasem fogok más gyertyához jutni. Szegény gyermek vagyok. Ha meghal édes anyám, egyedül maradok a világon. S ezzel szegényke térdre esett s fejét a kutkávához támasztotta.

- Szüz Mária áldott gyermeke nevében! Add ide e gyertyát! - könyörgött még egyszer a hang.

A Megváltó születésének éjjelén lehetséges-e, hogy a nevében tett kérés ne legyen meghallgatva?!

Péter még mindig habozott. Minden reményét a gyertyába helyezte. Most nagy lelki harcában nem tudta, mit csináljon.

- A boldogságos Szüz Anya szent gyermeke nevében. - szólt ismét a hang majdnem elhalva - már-már megfagyok. Én is szegény gyermek vagyok. Oh, szánj meg! Add ide a gyertyát!...

Péter sirni kezdett. Szive majd megszakadt. Szenvedett a rab gyermekért, szenvedett anyja s maga-magáért, az egész világért. Megjelent lelki szeme előtt a bosteai templom, ahová nem fog többé belépni! Elképzelhetetlen fény vette azt körül s oly fényben úszott, amellyel semmi fel nem ért.

Most már tudta Péter, hogy fel fogja áldozni gyertyáját. Hát a gyermek nem az Üdvözitő nevében kérte tőle, kinek születését ma ünneplik?! Nem kétkedett már, hogy a kis gyertya megszabadithatja a gyermeket a kutból.

- Itt a gyertyácskám, - mondta sóhajtva - nesze! Még adok öt gyufát is. Ügyelj, hogy meg ne nedvesedjenek - tette hozzá gyermekes aggodalommal, - mert akkor nem fognak meggyulni.

Aztán a káva fölé hajolva a kútba lökte s ekkép utolsó reménységét is feláldozta.

Kezével eltakarta arcát, homlokát a fagyos kutkávára támasztva, keservesen sirt. Majd hirtelen felemelte fejét.

Mi hallatszott?... Ének... Álmodott... Mintha ezer hárfa hangja zengne a levegőben... Hát a csodás, aranyos sugarak honnan jöttek? Közvetlen a sötét, komor kutból! Mi történt? Szive egyszerre végtelen örömtől kezd dagadozni.

- Uram!... - rebegi a rongyos kis fiú térdenállva, mert egy el nem képzelhető szép, göndör, szőkehajú gyermek jelenik meg előtte nagy fényességben.

- Köszönöm, mondta a ragyogó látvány, - megszántál, megszabaditottál, feláldozva utolsó reménységedet! Nézd a fényt, amit a gyertyád áraszt!

Péter felemelte karját s látta, hogy a gyertya gyenge fénye mint változott át fény-tengerré, mely az egész földet bevilágitotta.

- Menj anyádhoz, vár. Én majd el fogom vinni a gyertyát a fatemplomba, amely épp oly szent, mint bármelyik.

Péter reszketve vette fel sapkáját a földről, de nem merte feltenni. Elindult a csodálatos gyermek nyomában, kinek fénye szétáradt az egész erdőben. Nem érzett többé félelmet, hideget, vagy fáradságot, ment, mintha szárnyai lettek volna.

Természetesen, meghallgatta a parancsot. Örömtől repeső szivvel szaladt haza, betolta az ajtót s magánkivül szaladt be.

A szegény Mária - a szenvedés egyetlen nyoma nélkül - megszépült, megfiatalodott, sőt mintha a rajta levő rongyok is megváltoztak volna. Kitárt karokkal fogadta szeretett gyermekét. Szorosan keblére ölelte. Péter boldogabbnak érezte magát, semhogy beszéljen. Mária sem kérdezte a történteket. Tudta, hogy meggyógyult. Hogy Karácsony előestéje van. Hogy karjaiban tartja szeretett gyermekét.

Péter később elment a templomba, amint a szent Gyermek megparancsolta. A csillagok ragyogtak az égen, a falu aludt s csöndes volt, a házak sötét árnyékoknak látszottak a fehér havon.

A kis templom csak tornya által különbözött a többi háztól. De a mai szent éjjelen fényszelencéhez hasonlitott, melyből a sugarak az ablakon, a fal- s tetőnyilásokon keresztül szóródtak széjjel. Az a lenézett kis templom égre s a fagyott hóra fényt szóró, csillogó drágakőhalommá vált.

Hajadon fővel, összetett kézzel, kétkedő léptekkel, mint egy zarándok, úgy közelgett Péter a szent hely felé.

Átlépte a küszöböt s a boldogságtól elragadva térdre borult. Az oltár előtt mind a három ajtó nyitva volt és a szentséges asztalon az ő gyertyája égett.

De a kis láng oly eleven volt, hogy a szent lakot a fény, a béke, az öröm s a dicsőség otthonává változtatta.

Még a bosteai templom sem lehet szebb ezen az éjszakán.

Péter megértette a csodát. Anyja meggyógyult, a kút feloldódott az átok alól és jóllehet a szent Gyermek láthatatlanná lett, az ő keze tette alázatos áldozatát az Úr oltárára.

Csak egy dologról nem tudott megbizonyosodni Péter: arról, hogy szeretete mivelte a csodát!... Szeretete és hite!...



Románból fordított ifj. Popa Miklós

(Forrás: Cimbora 1926. dec.20.)

Wass Albert: Karácsonyi mese


Wass Albert: Karácsonyi mese

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng. Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda. Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:

- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?

- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.

- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.



Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.

- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.



A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki:

"Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akinek még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."

Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem. Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva.

Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.

"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."

"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."

Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.

"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. "

Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."

"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."

S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.

A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:

"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!" Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.

S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.

- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert.

Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...