Részlet Nyírő József, Kopjafák című könyvéből
Isten nyugtassa szegény Tiborcz urat, végre ő is megpihenhetett. Pár évig még látszik a sírja, aztán annak is vége lesz. Senkije sincs, aki gondozza. Pedig apja az öreg Baczó Dani még gazdag ember volt, de a fiának, ki a háború után mindenünnen kikopva hazavetődött, már csak az ősi kúria maradt. Az is egy nagy puszta telek közepén omladozott. Az egyetlen valamirevaló szobában lakott, melyben egy húrnélküli gitár, pár poros koszorú, avult jelmezek lógtak, öblös pipák ásítottak a disznóbőrbe kötött ósdi könyveken. Pát antik bútor sötétlett még a szobában s egy laposra ült bőrszék.
A képek a falon feketésre sültek, s az olaj régen felpattogzott, lekopott róluk. Rombadőlt múlt volt körülötte, de hogy a mogorva, szótalan szívében mi volt, senki sem sejtette. Senkivel sem érintkezett egész esztendőben és olyan keserű, furcsa volt az egész ember, mintha az ördög a zsebébe kölyközött volna.
Karácsony körül aztán rájött a bolondja. Mikor az első szekér karácsonyfa havas, agyig sáros kerekekkel leereszkedett az erdőből, Tiborcz úrral többé ne lehetett bírni. Ünneplő ruhába öltözött és átszellemülten újságolta mindenkinek:
- Nekem már megkezdődött a szent ünnep!
Összevásárolt legalább tíz szekér karácsonyfát. Elviselhetetlen izgalom fogta el, mikor meglátta az üde, frissen behavazott, tiszta fiatal sarjakat.
Igazi angyalkézbe való portéka! – dicsérte a székely, aki hozta, de Tiborcz ú rárivallt.
- Ez? Két léjt nem ér az egész! Hát karácsonyfa ez? – Hiszen ez vén is, kopac is, a levele is hull, a hegye is le van törve.
- Má pedig akit én hozok, ijjen nem termik még a Jeédus jászla körül sem! – méltatlankodott a székely, de Tiborcz úr szinte megette haragjában.
- Nekem beszélsz, te! Nekem, aki a piszkáról megmondom még azt is, hogy a nyáron milyen madár szállott reá? … Nézd meg ezt a holmit! Görbe, mint a nagyanyád, szárazbetegségben szenved, s csak a fagy tartja össze az egészt!
A világ minden kincséért egyetlen darabot ki nem engedett volna a kezei közül. Egyetlen darabot a földre nem szabadott dobni. Vas-cövekkel lyukakat veretett a fagyott földbe és szép sorjában el kellett ültetni mind az udvarán. Karácsonyra egész fenyőerdő vette körül az omladozó házat, és illata betöltötte a falut.
- Jön a fiam! – újságolta boldogan.
A fia azonban sohasem jött. Mindenki tudta róla, hogy már régen meghalt. Három vagy négy éves korában a kutyája átharapta a torkát. A felesége szintén belepusztult a tragédiába. Ő valahogy kibírta, csak minden karácsonykor hazavárja. Játékokat vesz, karácsonyfát állít, minden pénzét rákölti, intézkedik, szaladgál, haragos és a két szeme ragyog. Az egyszerű székelyek részvéttel szépítik az őrült jótékony álmát.
- Ritkaszép gyermek az úrfi – dicsérik. – Tavaly láttam. Kemény legén lesz belőle.
- Apja fia! – henceg ilyenkor a vén gavallér.
Ünnep szombatján aztán gőgösen kiadja a parancsot a vén gazdasszonynak.
- Nézze Istókné! Ma korán feladja a vacsorát és hazamegy. Gondja legyen rá, hogy senki se zavarjon!
Estefelé izgatottan sétál a szobában és vár. Mikor a félötös vonat elzúg a kertje lábánál, meggyújtja a lámpát, és percenként nézi az óráját. Régen kiszámította, hogy félórába kerül, míg a fia bejön az állomásról. Öt órakor aztán sápadtan az ajtóhoz megy, reszkető kezeit a kilincsre veti, és széles mozdulattal kitárja. Pillanatig áll, majd boldogan felkiált, beleölel az üres levegőbe és hosszan, hosszan csókol egy láthatatlan gyermeket.
- Kicsi fiam! Édes kicsi fiam!
Maga előtt forgatja, simogatja.
- Tyűh, de megnőttél! – Nem fáztál át? – Jól utaztál?... De mekkora legény lett belőled!...
Későbben szépen megvacsoráztak kettecskén. Vacsora közben titokban az asztal alatt megráz egy kis csengettyűt.
- Hah! Mi az? – lepődik meg álnokul, de mindjárt ráüt a homlokára. – Hát persze! Ma jön az angyal!
Így telik az angyalvárás ideje. A vén színész halálos komolyan megjátsza. Drága, meleg mesével készíti rá gyermekét. Az arca még sápadtabb lesz, feszült csontjainak körvonalai kiülnek, és annyira szédül az izgalomtól, hogy az asztalba kell kapaszkodnia. Hideg ujjaival alig találja meg a kis ezüstcsengőt, hogy újból megrázza.
Most hirtelen felugrik s kivágja az udvarra nyíló ajtót, ahol a földbeszúrt karácsonyfák erdeje sötétedik. Fekete, dísztelen a kép, de ő úgy látja, hogy fénytől szikrázik a sok karácsonyfa, mintha az égbolt összes csillagai rájok
ereszkedtek volna, és angyalok sétálnak köztük finom hegedűkkel az álluk alatt. Az ágak a szépségtől, gazdagságtól roskadoznak, és élő madárkák röpködnek, kacagnak a gallyak között.
A magasságokból gyenge hó hull a fákra, és sejtelmek lebegnek a távolodó sötétség mélyén. Illat és zene száll hozzá a gyönyörű világból, s millió gyertyácska lobog az ágak csúcsain. A falut körülvevő hatalmas fenyőerdők is kigyúlnak, és arannyá változik körülöttük az ég, hó, minden.
A puszta Őrszikla is úgy látszik a tetején felnyúló ember alakú szirtdarabbal, mintha egy fehérharisnyás székely legénke verset mondana az Istennek. A vén színész lelkesen körülnéz. Tisztán hallja, hogy kis fia felujjong és érzi, mint tépi ki magát kezei közül, hogy a csodák közé rohanjon. Tiborcz úr csak áll egy darabig s nagy kőlépcsőn és könnyei peregnek. Majd gyermeke után siet, megfogja a láthatatlan kezet, és szelíden azt mondja:
- Most köszöntsük a megszületett Jézust!
Mindketten felemelik tekintetüket az égre és énekelnek:
„Dicsőség! Dicsőség mennyben az Istennek!...”
Az elpusztult, rekedt hangok szállanak remegő áhítattal és az ének végén magához öleli az öregember a hozzá legközelebb hajló fenyőágat, megcsókolja, és háromszor azt mondja:
- Jézus, én hiszek benned! Jézus, én hiszek benned! Jézus, én hiszek benned!
A faluban kutyák ugatnak, zajok kelnek, de ők semmit sem hallanak, tovább énekelnek az angyalról, a csordapásztorokról, a jászolfáról, amelyben a gyermek nyugszik, a barmokról, melyek reálehelnek, hogy meg ne fagyjon, az istálló varázsáról, a betlehemi puszta titkairól. Aztán számbaveszik a bőséges ajándékot és mikor kis fia torkig telik a boldogsággal, a vén színész kiáll a fák közé és büszkén így szól:
- Most eljátszom nektek kedvenc szerepemet.
Nagy, klasszikus mozdulatokat tesz, és akadozva deklamálni kezd az „Ember tragédiájá”-ból.
„Uram! Rettentő látások gyötörnek,
És nem tudom, mi bennök a való!
Oh mondd! Oh mondd! Minő sors vár reám?”
Szemei elsötétednek, feje lecsügged, áll némán, hosszan. Alakja fölé hófelhők gyűlnek, a havasok közül szél kavarog elő, a karácsonyfák fagyott gallyai összeverődnek, a csillagok egymásután kialszanak és kietlen sötétség borul a falura. A szegény ember megrázkódik, és szomorúan panaszkodik:
- Valaki eloltotta az összes gyertyákat! Rossz, gonosz ember volt!...
Árván visszacammog a szobába, de a kőlépcsők tetején még egyszer visszafordul és belesikoltja fia nevét az éjszakába…
Így ment ez évről-évre a mostani karácsonyig. Az idén azonban hiába várta Tiborcz úr a szent fával az erdőkből leereszkedő szekereket. Nem jöttek. Nyugtalanul szaladt az emberekhez, hogy megsürgesse.
Az idén nincs karácsonyfa, tekéntetes úr, - rázták a fejüket a székelyek. – Betiltották az erdőt. Ezertől-ötezerig büntetik, aki csak bé is meri tenni a lábát az erdőbe. Ezen túl az angyalnak es lopnia kell…
Letörten fordult ki az ajtón. Nem is hallotta a székelyek keserves panaszait.
- Biza, szegény karácsonyunk lesz. Jézus es lerongyolódott.
Ez az álom volt egész élete és most ennek is vége. A meghalt gyermekét ölték meg. Mit csináljon? Félt a puszta udvarra kitekinteni is. Beleroskadt a székbe és töprengett órákig. Végre elhatározáshoz jutott. Kitett maga elé egy árkus papírost és írni kezdett:
„Tudom, hogy bolondnak tartanak az emberek. Köszönöm nekik, hogy ennyivel is megkönnyítették az életemet. Minek tiltakoztam volna ellene? A mai világban őrültség bolondnak nem lenni … Tudom, hogy a kis fiam meghalt négyéves korában. Soha, soha nem jön vissza. Tudom. Mindent tudok. Tudom, hogy megbuktam az életben is, a színpadon is, de ez volt az utolsó szerepem, a végső, a nagy, áldott játék, a boldogság és értelem, az egyetlen, amelyért érdemes még élni. Semmim sem maradt a világon, csak ez az álom a halott fiammal. Most ennek is vége! De ha gyermek nincs, értelme sincs a világnak… Isten, vén ügyelő, jöhet a függöny.”
Írt, írt zavartan, rendszertelenül, rapszodikusan, hol imádkozva, hol káromkodva, míg éjféli misére harangoztak. Akkor eldobta a tollat és nézte, hogy haladnak el a lámpásos emberek az ablaka alatt.
- Azok is maguk életének utolsó játékára mennek! – mondotta önmagának.
Elgondolkozott, majd hirtelen magára terítette a bundát.
A dombon ülő kis falusi templom már tele volt. A székelyek mogorván ültek a padokban és szidták a cudar életet szent Józsefnek, aki a betlehemi jászol mellett állott szobor képiben.
- Kutya világ ez, Jóska bácsi!
Egy-egy vénasszony odalépett a gyertyácskákkal sűrűn kivilágított bölcsőcskéhez és keserűen nézte a mosolygósra festett csecsemő-szobrot.
- Az idén biza elmaradhattál volna!
- Legalább neked legyen jókedved, lelkem, - gügyögött hozzá a másik – mert biza nekünk nincs.
A pap az öreg színészre nézett, mintha csak neki kántálná:
„Christus natus est nobis!
- Oh be szép játék ez, édesanyám!
Tömjén-, fenyő- és borillat szállt szét a templomban, a gyertyák nyúlánk lánggal lobognak, mert a vihar hallhatólag fokozódik. Az erdők nyögnek, a fák csontzörgése hallszik, mintha fellázadt halottak menetelnének az egek mélységben, hogy számadásra vonják Istent, s a nyomukban kavargó hóleplek eltépett szemfedőik volnának.
És ott a belső fényességben a küldő vihar mellett gondolta ki a vén színész játékának utolsó felvonását.
A misének vége van. Az emberek már a padok tetején gyújtogatják a hólyagos bendőlámpát, hogy a fényénél hazamenjenek. Tiborcz úr összevonja magán a nyeszlett bundát és megindul a sekrestye felé, ahol a pap éppen akkor dobja le magáról a miseruha utolsó darabját.
- Boldog ünnepeket, főtisztelendő uram!
- Ah, a művész úr! – símul a pap. – Hogy van, hogyan van!
-- Rosszul! – feleli nyersen a vén gavallér.
A pap meghökkent arcot ölt.
-- Ugyan! Mi baja?
-- Beteg a kicsi fiam! – remeg Tiborcz úr.
- Nem is tudtam – mutatja a részvétét a pap, aki jól ismeri a szerencsétlen ember fixa-ideáját. Igen nagy baj, de ne csüggedjen, meggyógyítja a Kisjézus.
- Éppen a Kisjézus ügyében jöttem – hebeg zavartan a sínész. - Kissé talán szokatlan a kérésem, de nagy jót tenne vele, ha teljesítené.
- Hogyne, hogyne! – dédelgeti a pap Tiborcz urat. – Legyen kérem teljes bizalommal hozzám. Mit tehetnék az érdekében?
A vénember a szíves hangtól bátorságra kap és megragadja a pap kezeit.
- Engedje el kérem a fiamhoz a Kisjézust!
A papnak eláll a lélegzete a meglepetéstől.
- A Kisjézust? Az Ön fiához? Hogy képzeli?
- Ne tagadja meg ezt az örömet egy beteg gyermektől! – esdekel a színész.
- De uram! – húzódik a pap. Hogy én vegyem le a betlehemi jászol szobrát az oltárról és adjam oda önnek, hogy vigye el a képzeletbeli fiának?
- Az nekem nem szobor lesz, - mondja keményen a színész – hanem Isten fia.
- Hiszen az az, - röstelkedik a pap – de …
- Mint a két szemem fényére, úgy vigyázok rá – ígéri Tiborcz úr.
- Tudom, tudom, de … mégse lehet. Nem lehet. Nagyon sajnálom.
Kétségbeesetten ismétli Tiborcz úr: - Nem lehet! – és görnyedten távozik. A szobor előtt megáll. Még nincs eloltva körülötte a gyertyalángfüzér. Nézi egy ideig, de nem szól semmit, csak sóhajtva elindul a templomajtón át. Kitekint az éjbe, amelyben a lámpásos emberek birkóznak a viharral.
A pap előbb ránéz a szoborra, aztán a távozó öregemberre. Sápadt ő is. Nincs tisztában önmagával. Nem tudja, hogy kötelességet teljesít-e, vagy bűnt követ el, de úgy érzi, hogy ezt a sír szélén tátongó öregembert nem szabad üres kézzel elengednie.
- Művész úr! - kiált utána. – Vigye hát a szobrot!
Őmaga lép fel az aranybetlehemhez és kiemeli a kis, hideg jézus-testet.
Tiborcz úr mohón rejti el a mellén az öreg bunda ráncaiban, és gyerekesen feddi a papot:
- Hogy megfázott szegényke!
És búcsúzás nélkül tűnik el az éjszakában.
Már nem érzi a dermesztő hideget, a csontjain sípoló szelet, a hóvihar fehér veszedelmét. Nem hallja az erdők sötét kínját, hogy a magas hegyek halált kiáltanak a népre. Sejtelme sincs róla, mit reszketnek a vadak és emberek vackaikon, nem hallja a természet ítéletmondását a nyomorult emberiség fölött, a halál kaszafenését,, az átkokat, gyűlöletet, nyomort, megaláztatást, szenvedéseket, bűnöket és egyéb emberi szörnyűségeket. Csak a kis faszobrot érzi, s mikor ne látja senki, maga elé tartja a magatehetetlen gyermeket, és ott a vad világ közepén az örök emberi szomjúság lázával üvölti:
- Hiszek, hiszek tebenned gyermek!
A pap mégsem tudott megnyugodni. Titkon nyomon követte a színészt, s megbújt az öreg ház ablaka alatt. A csillogó jégvirágok között leste, hogy mit csinál a szoborral az őrült.
Tiborcz úr örömtől ragyogva sürög-forog. Felrántja a fekete szekrény ajtaját, s egy ölre való játékot vesz ki belőle. Hátaslovat, kardot, csákót, gőzmasinát, s egyéb gyermek-gyönyörűségeket. Lenge szennyesfehér, hosszú cigányhaja arca elé hull, ahogy ölibök hajlik és bíztatja a két gyermeket: Jézust, s a halott fiát:
- Játszodjatok szépen!
Bizonyos, hogy testi szemekkel látja is a gyermekek játékát, és együtt kacag velök, mikor felmásznak a falóra, fejökbe húzzák a csákót, suhintanak a karddal, vagy összedugják aranyfejüket a meséskönyv felett.
A pap elkáprázva nézi.
A vihar is elült és olyan csend van, hogy hallani lehet az ablaküveg csengését, amint a fagy körmöl rajta. Később azt mondja a vén színész:
- Mára elég volt, gyermekek! Szépen feküdjetek le!
Megbontja az ágyat, gondosan felpuhogtaja a párnákat.
-Te Janika belül fekszel, én a szélén, Jézuska közből!
Karjaiba veszi a szobrot, meghintázza, meg is csókolja, és óvatosan lefekteti, betakargatja.
- Aki leghamarabb elalszik, az holnap kap valamit!
Most már a szobában is csend van. Az öreg lábujjhegyen odamegy az asztalhoz, felüti a bibliát, hogy szokásos estvéli imádságát elmondja. Arca átszellemül, ahogy dörmögi:
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet. Boldogok, akik tűrnek, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igaságot, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasak, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent. Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hivatnak. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa…”
A pap az ablak mellett hirtelen lerántja a fövegét és megdöbbenve, dideregve feltekint az égre:
- Istenem bárcsak és is ilyen bolond lehetnék!
A hó szakadatlanul hull, s a fehérbe temetett kis székely házaknak csak a kivilágított ablakszeme látszik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése